Az öcsém a gonosz, a szüleim vagy én?

Nem akarom bántani az öcsémet, mert szeretem, nem ártanék neki, de szinte minden nap kihoz a sodromból.

Tudom, hogy én is kibírhatatlan vagyok és a szám is nagy, de néha már igazán nem bírom.

A szüleim engem ostoroznak, hogy én gyűlölöm az öcsémet, pedig szerintem pont fordítva van.

Mindig ő kapja mindennek a javát,

ő akármit kér, a szüleim ugranak...

Persze engem nagyjából le se sz@rnak.

Tavaly elballagtam általánosból, tartottunk kis összejövetelt, szűkebb családi kör stb...

Erre, most hogy öcsikém ballag, egy csomó kaja,

apám asztalt barkácsol, csomó vendég,

ahhoz képest, hogy öcsikém majdnem megbukott,

én meg egészen véletlenül két négyes híján kitűnő vagyok.

Szüleim mindig leszögezik, hogy ők igazságosak,

mindkettőnket egyformán szeretik stb...

De ez mégsem fair.

Én gürcöltem egész évben öcsikém meg semmit nem csinált szinte,

mégis "ugyanúgy szeretjük őt is mint téged".

Hol van ebben az igazságosság?

De hiába mondom, hogy anya, miért csináljátok ezt?

Ők nem értik, azt mondják én vagyok nagyképű meg utálatos aztán apám anyám, anyám apám vérét szidja...

Mindig megvédik öcsikémet.

Állandóan szekál, szemétkedik, beszólogat, ütöget,

de ha megcsapom nekem jön és nem nézi hova üt meg mit csinál. Panaszkodik hogy lenyomom a földre, közben örülhet hogy csak ilyet kap.

Bezzeg én összemart karral, kék-zöld foltokkal járhatok iskolába. Ha beszól, azt halkan teszi, nekem jön, aztán ha lefogom kiabál... Szüleim meg csak akkor tudnak bejönni amikor vonyít, hogy én bántom, aztán letolnak, engem.

Ha akkor fogom meg, amikor piszkál, nem engedem el,

szólok anyának: most gyere, itt van! Ilyenkor senki se jön, hogy lássa azt a kis görcsöt.

Ha kimegy a szobából, ha bejön nem bír mellettem eljönni, rácsap a fejemre. Azt meg nem is mondom inkább mennyit szid, beszól stb...

Aztán ha nekem elegem van, szüleim ugranak nekem (ha nem öcsikém) hogy én mennyire szemét vagyok, senkit nem tisztelek, pofátlan vagyok, elhordanak mindennek...

Akkor is letolnak, ha felmerek szólalni, hogy engem elnyomnak, és nem biztos hogy azt érdemelném, amit kapok...

Öcsikém kért egy gitárt...

Anyuci, apuci ugrott, már van neki két gitárja.

Én akármit kérek: Jaj, ne hülyéskedj már, mit képzelsz, ja persze... Semmi.

Tavaly ahogy gondolkoztunk, hova menjek tovább tanulni, annyi sok szép hely volt.

De nem mentem, mert próbáltam előre látni, mennyire állunk jól anyagilag, nem bírnám a családom nélkül, így hát nem mentem el...

Öcsikémet meg megy kollégiumba, minden...

Apuci azt mondta én is részese vagyok annak, hogy elmegy,

szerinte ugyanis én üldöztem őt el.

Tudom, hogy milyen vagyok, állandóan próbálom magam visszafogni, néha annyira, hogy már azt se tudom ki vagyok valójában, ezek meg...

Azt mondják büszkék rám, de ennyi. Kimondják és ennyi.

Néha már biztos vagyok benne hogy én vagyok a rossz és jobb lenne ha takarodnék és ... áhh.

Tisztára könnybe lábad a szemem...

Annyi minden volna még, le se tudnám írni. :(

Nem haragszok se öcsémre, se szüleimre, csak annyira kétségbe vagyok esve hogy kutyába se vesznek...

Már néha komolyan félek, hogy egyszer meghibbanok.

Mit tehetnék? Ki most a rossz?

16F