Igaznak tartjátok azt az állítást miszerint a gyerekek mentalitása és viselkedése olyan, amilyen a szülőké?

Nem tartom igaznak az állítást. Én pl. egyikükre se hasonlítok, kilógok a családból (nem rossz értelemben), az ízlésem is teljesen más sokmindenben, mint az övék (egy egyszerű étel akár, pl. én kevésbé sózom, mint a család többi tagja). Én nem vagyok olyan, mint a szüleim (bizonyos értelemben ez jobb is).

A leírt példádra meg azt tudom mondani, hogy a nevelés kötelező eleme lenne a következetesség, és ehhez pedig hozzátartozik, hogy minden egyes ember más-más személyiség, máshoz ért, más megy neki jobban-rosszul, még testvérek között is óriási eltérés lehet, tehát az, hogy 2 gyereket ugyanúgy nevelnek minden téren, nem biztos, hogy jó, mert lehet, hogy az egyiknek kiváló zenei érzéke van, de kézügyessége nincs, a másiknak pedig nincs hallása, de szívesen barkácsol. Az, hogy ugyanúgy szeretik őket, jó, és hogy egyformán kaptak szükséges alap dolgokat, az is, de vajon egyformán kaptak tehetségükhöz mért dolgokat is, és elismerést és figyelmet? Szerintem az utóbbit nem biztos, hogy egyformán kapták meg a példádban leírt gyerekek. Sokan azért csúsznak le, mert nem találják meg időben magukban azt a szikrát, ami a tehetségük felfedezéséhez és kibontakoztatásához kell, és egy idő után feladják, hogy úgyis mindegy, elkéstek. Ahhoz, hogy ez ne történjen meg, kell egy külső segítség, ez pedig lehet szülő, tanár, vagy egy baráti közösség, akik felismerik, miben jó, és elismerik és ezzel erősítik. Akkor van baj, ha ez a segítség sehol nincs, vagy valahol elakad.

Idézek Kahlil Gibran írótól: "A gyerekeink nem a mi gyerekeink" A továbbiakban arról van szó, hogy a gyerekeket felnevelésre "kölcsön" kapjuk, de nekik a magul szerepét kell eljátszaniuk. Úgy értelmezem, mintha egy szinpad lenne a földi élet, és a szinfalak mögött van a lelkek, lélekcsoportok helye. Ott a rendező is, és közösen döntve kiosztják a szerepeket. A szerep tartalma a tanulási feladattól függ. Mindenki csak a saját szerepét játszhatja. Ha a két gyerek különféle szerepet kap, akkor különfélét kell eljátszaniuk. És az úgy lesz.

A valóság az, hogy a szerepek szétosztásában a lélekben szülők is részt vettek és a gyerekek is. Senki nem hibás, senki nem okolhat senkit, ez a szerep, tanulni kell belőle. És szeretni, mindkét gyereket, nem számít, ki mit ad cserébe.

Vannak örökletes vonások és vannak tanult cselekvések.

Minket a hugommal egyformán neveltek (illetve nem neveltek, csak időközönként, mikor anyámnak épp kedve volt szülőt játszani). Két teljesen különböző egyéniségű, de úgy vélem mindketten hasznos emberrré váltunk.

Egy szomszédban lakó velem egyidős fickónak viszont mindent megadtak a szülei, ő volt a szemük fénye: ennek ellenére nem tanult, két autót összetört, részegen vezetett, most meg jogsi nélkül teszi ezt és általában egy nagy nulla lett.

Elvben - mivel minket sem fogtak, tettünk amit akartunk - mi is elhajolhattunk volna.

A gén is megvolt hozzá: apám alkoholista volt, anyám nemtörődöm, önző és meglehetősen trehány.

Hogy a gyermek olyan lesz-e mint a szülő?

Lehet. Meg az is lehet, hogy az ellenkezője.

Én legalábbis igyekszem viselkedésben nem hasonlítani anyámra.

"Egy teljes idegroncs gyermek korától, pedig ugyanúgy nevelték, mint a testvérét"

Eltérő gének, eltérő alkat. Ezért ugyanaz a nevelés az egyik gyereket sikeressé tette, a másikat pedig tönkretette. A nevelésnek az egyéni tulajdonságokhoz ugyanis alkalmazkodnia kell(ett volna), persze ez nehéz kérdéseket vet fel, mert nem lehet kivételezni sem.

"Mit tehet ilyenkor egy szülő azon kívül, hogy beleőrül a fájdalomba?"

Szakember (pszichiáter) tanácsát kéri. Már rég kellett volna, de sohasem késő.