Akiknek egynél több gyereke van, lehet ugyanúgy szeretni őket, vagy van olyan aki elsőbbséget élvez?

Két fiam van, soha nem részesítem egyiküket sem előnybe. Mindketten egyformán fontosak, egyformán szeretem Őket, és egyformán kapnak mindent. Nincs kivétel!

Mindkettőbe persze más jó tulajdonságok vannak, és teljesen más személyiségek, de pont ez a szép benne.

Ugyanúgy lehet őket szeretni, és ugyanolyan fontosak, de valahol természetes, ha nem ugyanúgy bánik velük az ember.

Nálunk egyik fiú, másik lány, és 5 év különbség van.

Eleve vannak dolgok, amit az egyik már/még megtehet, a másik pedig nem.(Egyedül biciklizés, éjjeli kimászkálás vigasztalásért például.)

Más élethelyzetben lett a két gyerek ovis: az elsőt én vittem reggel, délben elhoztam, mert megtehettem. A második napközis, és az hozza-viszi, akinek épp munka mellett megoldható.

Vannak hibák, amit elsőre elkövet az ember, és másodszorra már nem szeretné (elkényeztetés, stb.).

Más a két gyerek temperamentuma, ami az egyiknél hatásos nevelési módszer, az a másiknál nem, és fordítva.

Ebből lehet, hogy ők is idővel olyan következtetést fognak levonni, hogy nem egyformák a szemünkben, nem tudom.

Azt tudom, hogy egyformán fontosak, egyformán szeretem őket. Csak ők nem egyformák. :)

Persze így hol az egyik élvez előnyt, hol a másik, legalábbis ők szokták így érezni. Igyekszünk megmagyarázni a miérteket. De nem mindig fogadják el.

Szerencsétlen nagyobbik lány, te jó ég:(

És a borzasztó, hogy ez még tudatosul is,és akkor szégyen nem szégyen alapon van kijelentve.

Azt pedig egy szülő se gondolja, hogy a nagyobb gyerek ezt nem érzi, nem a büdös francokat, mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy kit szeretnek jobban. Ha nem hányjuk a szemetekre, az csak azért van, mert mi sem szeretünk titeket annyira, vagy egyszerűen túlságosan sok bennünk az irántatok érzett tisztelet (ami ilyen esetben minden, csak meg nem érdemelt).

De lehet egyforma intenzitással szeretni akár 200 embert is.

A tulajdonságok mások. Az eszéért nem szeretheted azt, aki kicsit butuskább, a humoráért meg azt nem, aki nem vicces.

Ugyanolyan mértékkel simán lehet szeretni. Bárkit. Szülőket, nagyszülőket, barátokat, unokatesókat, szomszédokat, gyerekeket.

Egyetértek a másodikkal.

"Más a két gyerek temperamentuma, ami az egyiknél hatásos nevelési módszer, az a másiknál nem, és fordítva.

Ebből lehet, hogy ők is idővel olyan következtetést fognak levonni, hogy nem egyformák a szemünkben, nem tudom. "

Igen, ez is így van. Nekem a kettő két külön karakter, a kicsi első kérésre megcsinál mindent, nincs vele különösebb probléma. Nagyon alkalmazkodó és észérvekkel mindent meg lehet neki magyarázni, mert megérti. Vele nem is szabad még kiabálni sem, mert a lelkébe taposnék.

A nagy meg hol eljátssza a hattyú halálát, hol ott toporog az egész család az ajtóban és rá vár egyre idegesebben, hol valamiért rinyál és általában addig nem reagál semmire, amíg az ember nem úgy szól hozzá mint egy őrmester a kaszárnyaudvarban. Ebből persze leszűrte azt, hogy a kicsit jobban szeretem, mert vele nem veszekszem annyit. Akkor leültünk megbeszélni, elmondtam, hogy nézze már meg: 10 hisztiből 9 az övé, ráadásul hülyeségen, tehát ne csodálkozzon, ha mindenki a plafonra ugrik miatta.

Amúgy meg egyformán szeretem őket, illetve a szeretet mértékében nem tudok különbséget tenni. Ami más, az az, hogy melyiket miért tisztelem. Mind a kettőnek mások a tulajdonságai, a kicsivel nagyon jó együtt lenni az alkalmazkodása és a könnyen kezelhetősége miatt, a nagynak viszont eszméletlen jó a humora, egy rugóra jár az agyunk, vele meg ezt élvezem.