Mit csináljak, hogy ne akarják irányítani, szabályozni az érzelmeimet?

Igazából nagyon jó szüleim vannak, lehet, hogy tini fejjel nem így láttam, de így húszévesen látom, hogy nagyon is jól neveltek (engem aztán meg pláne). De egy dolog nagyon zavar a mai napig. A családommal élek és néha veszekedés van (mindegy, hogy kicsi, vagy nagy dolog váltotta ki), feszültek vagyunk és a vége az, hogy mond valamit idegesen anya, én meg megsértődöm (mert még ha nekem is van igazam, a végére úgy állítja be, hogy én érzem magam sz.rul) és elvonulok. Azért, mert nekem magamban kell lenyugodnom. Ilyenkor szeretek egyedül lenni, ha kell futok egy kört, hogy kiadjam a gőzt, vagy csak elfekszem az ágyon, és lenyugtatom magam. De ez nem valósulhat meg. Mert anyám ilyenkor állandóan utánam jön, el se telik egy perc se. És hogy mi bajom van, és nem úgy gondolta, bocsánatot is kér, ilyenek. De nekem nem erre van szükségem! Ez olyan, mintha mi sem történt volna! Még a dühömet sem adhatom ki, mert így, hogy egyből utánam jön, nem tudok lenyugodni, csak azt érzem, hogy már megint egy ügy, ami felhúzott, anyám megnyugtatta azzal magát, hogy bocsánatot kért és a nyakamra járt, csak hogy kimondjam azt, hogy nincs semmi baj és ezzel az ő lelke megnyugszik. Jó. De az enyém nem. Én inkább kiadnám a dühöm, püfölném a boxzsákom, de így, hogy pillanatok alatt azt éreztetik velem, hogy semmi baj nincs, csak eltemetem magamban, gyűlik a feszültség bennem és egyszerűen nem tudok mit kezdeni az érzéseimmel! Nem engednek dühösnek lenni, pedig néha kell az embernek! Mára oda jutottam, hogy gyűlölök az érzéseimről beszélni, akár idegen, akár közeli barát/családtag és nem is tudom kifejezni az érzéseimet, mert előbb-utóbb olyan zavarba jövök, hogy elsírom magam, legyen bármiről szó. Nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket, mert nem engedik, hogy kiadjam a dühöm. A lakásunk kicsi, nagyon elvonulni sem tudok és bár nem akarnék káromkodni, mert nem szoktam, jó lenne, ha egy órára magam lehetnék, nem zaklatnának, lehiggadhatnék és pár óra múlva pedig rendeznénk. De ha el is akarnék egyből a konfliktus után menni, hogy fussak egyet és kitisztuljon a fejem, anya előtte még "letámadna", hogy de előbb beszéljük meg. NEM kell mindent egyből megbeszélni, ez nem így működik! Azt hozza fel, hogy nekem most jó, hogy neki dobog a szíve? Hogy most nem érzi jól magát és nem esik jól neki a vacsora? Érzelmileg zsarol és ezt bírom a legkevésbé! Szóval neki az a fontos, hogy Ő ne őrlődjön, ezért nekem meg kell hallgatnom őt. Nem bírom egyszerűen ezt az egészet. És nem tudom, hogyan mondjam el neki, mert amint elkezdeném, felhúzná magát, elkezdene veszekedni, én elvonulnék, utánam jönne és megint ugyanott tartanánk. Vagy az történne, hogy el sem tudnám mondani, mit érzek, mert belezavarodnék és elbőgném magam. És az a legdurvább, hogy az életben már egyre inkább nem tudom kezelni az érzéseimet, úgyhogy maradok annál, hogy senkinek nem mondok semmit és nem adom ki az érzéseimet, mert úgy érzem, abból csak én kerülnék ki vesztesen. Igazán sz.r helyzet.