Normális, ha a barátomra apámként is nézek és nélküle semminek nem érzem magam?

20 éves vagyok, 1 éve együtt élek egy 43 éves férfivel. Nem a pénzéért vagyok vele, mielőtt még bárki ezt gondolná, mert saját magamat tartom el. Nagyon szeretem őt, de amellett, hogy férfiként vonz, nagyon ragaszkodom hozzá, oltalmat nyújt. Kicsit olyan, mintha betöltené az apaszerepet (tudom, ez betegesen hangzik), de úgy értem, hogy tapasztalt férfi, tanít, egyengeti az utamat. Néha olyan, mintha az apám lenne, ha hülyeséget csinálok, tanácsokat ad, próbál védeni. Én jól érzem így magam, de mióta egyetemre járok, ha valaki megtudja, hogy milyen életem van, azt gondolja, hogy egy beteges, illetve érdekkapcsolatban vagyok benne és furán néznek rám emiatt. Ezért nem szívesen mesélek az életemről, mert mások ezt nem igazán értik meg.

Néha úgy érzem, hogy ha ő nem lenne, lelkileg összeomlanék, mert az egyetlen ember, akire számíthatok és megérti minden gondolatomat. Tehát annyira függök tőle, hogy ha belegondolok, hogy mi lenne, ha egyedül hagyna, nem tudom, hogy élném túl. Nyilván nem anyagi értelemben, hanem érzelmileg, mert 18 éves koromtól teljesen önálló vagyok, de nélküle nagyon elveszettnek érzem magam.

Szerintetek normális egyáltalán ez a kapcsolat, vagy valami baj van velem?