Meghalnál érte? A férjedért, feleségedért. A párodért.

nem tudom. Szerintem helyzetfüggő. Egy égő házba bemennék érte, vagy a vízbe utána ugranék, mivel nem tud úszni, tehát próbálnék segíteni, de nem tudom, mit csinálnék mondjuk rablótámadásnál. Most biztos, hogy azt mondom, hogy igen, de ott lehet, hogy másképp alakulna a helyzet. Önzőnek érzem magam emiatt, vagy gyávának, nem tudom, de szerintem ő is így érez. És nem is várom el, hogy feláldozza magát értem, hiszen utána nem tudnék boldogan élni. Meghát akkor nem lehetnénk együtt. De ettől függetlenül nagyon szeretem, ő a legfontosabb. Ha lennének gyerekeink, akkor a válaszom a nem 80%-ban. Mert ez is helyzetfüggő.

Aki nem bír elképzelni egy ilyen helyzetet, annak leírom a következőt: a Lost című sorozat végefelé volt egy nagyon megrázó jelenet. A koreai csaj egy robbanás miatt beszorult a roncsba, ami a víz alatt volt. A férje mindent megtett, hogy kiszabadítsa, de nem sikerült, a víz meg közben egyre emelkedett a roncsban. A nő kérte a férjét, hogy hagyja itt, meneküljön, mivel valakinek fel kell nevelni a közös kisgyereket. De a férj nem hagyta magára, a szeretett nővel ott pusztult. Valami olyasmit mondott a férj, hogy veled élek és mivel a sorsunk közös, ha neked meg kell halnod, veled halok, mert SOHA nem hagylak magadra. Nem vagyok egy érzelgős típus, de ezen zokogtam. Soha nem felejtem el ezt a jelenetet, ez az igazi szeretet-szerelem. Ezt együtt néztük az akkori párommal és azon gondolkodtam, hogy ő megtenné-e ezt értem? Számomra evidens volt, hogy én igen, de amikor megkérdeztem, ő mit tenne, nemet mondott, mondván, amúgy is hülyeség ilyenen agyalni. Elég tanulságos volt, mert akkor ütött szöget a fejembe a gondolat, hogy nem szeret igazán. És igazam lett mint később beigazolódott.

De azt ugye érted hogy ez egy film volt?

Igen, film volt, de a jelenet pszichológiája olyan jól ki volt dolgozva, hogy kétség sem férhetett hozzá, hogy ezt akkor vállaljuk, ha igazán szeretünk valakit. Amikor minden körülmények közt sorsközösséget vállalunk vele. Simán el tudok képzelni a való életben is egy ilyen szituációt és számomra akkor nem lett volna kérdéses, hogyan döntök. Ez egy nagyon komoly mérce arra vonatkozóan, mennyire szereted a másikat. Elvagy vele, csak hogy ne legyél egyedül (esetleg érdekvédelmi okokból) vagy mert tényleg ő a társad.

Igazából erre az tud válaszolni, aki már volt halál közeli helyzetben. Milyen az mikor kétségbeesetten próbálsz életben maradni, mindent megtenni egy utolsó levegőért. nagyon szar. Én átéltem. És akkor semmi sem számít, nem tudsz másról, a külvilág megszűnik, és csak azon jár az agyad mit tehetsz meg hogy meg ne halj. Nincs se gyerek, se férj, se szeret, se semmi, csak te vagy és a levegő, vagyis a vágy hogy hozzájuss. Meleg szobából, kénylemes székből nagyon könnyű osztani az észt, hogy aki nem képes meghalni a másikért az nem is szereti igazán. Ez mind regénytéma, és baromi jól hangzik, de a valóság más. És aki tényleg meghal, nem tudjuk meg mit élt át, és nem bánta-e meg hogy pl ottmaradt a fuldokló párjával. Mert az utolsó másodpercek mindent megváltoztatnak. Mert ez nem olyan hogy túladagolja az altatót, elaszik rendesen és nem érez semmit mikor meghal. Aki tudatánál van, az biztos hogy megbánja.

Igazából szívből sajnálom azokat, akik nem éltek még át az olyan szintű szerelmet, hogy fel se merül, hogy ha a másiknak halnia kell, akkor vele halok-e vagy sem. Azt pedig hadd tudjam már én jobban, hogyan cselekednék egy ilyen helyzetben. Nekem is volt olyan "szerelmem", ahol valóban úsztam volna felfelé mint egy vadbarom, hogy mentsem a szaros életemet, de nekem megadatott egy olyan fokú szerelem az életemben, hogy teljes egészében sorsközösséget vállaltam az illetővel: és igen, határozottan állítom, hogyha ott kellett volna valahol pusztulnia egyedül, nem hagytam volna magára, osztoztam volna a sorsában és itt ez a lényeg. Esztelenül én se áldoznám föl magam senkiért, de amit leírtam, speciális helyzet, ami arról szól, hogy SOHA nem hagyom magamra, akivel összefonódott a SORSOM.

Kedves előző! A szándékaidat nem vitatja senki, én sem. Szerintem mindenki volt már annyira szerelmes, vagy legalábbis a többség, hogy azt mondja, hogy ha vele kell halni akkor vele halok, de nem akarok egyedül maradni, vagy feláldozom magamat érte. De ahogy írtad, ha van erőd felfelé úszni a folyóban, amikor ez a kérdés felmerül, hogy maradj-e ott a másikkal vagy se, akkor te nem vagy a halálodon. Az ember akkor van a halálán, mikor már mozdulni sem tud, mikor már nincs semmi ereje. Sokan maradnának ott a másikkal szorult helyzetben, vagy mennének vissza az égő házba. Persze sokan nem, de sokan igen. Ez is bátorság és önfeláldozás. De aki bemegy, úgy megy be, hogy reméli ki tud jönni, és a másiknak segít. vagy ha ott állsz a barátnőddel aki beszorult és jön a víz, az is nagy szó, de még közel sem a vég. Itt akik azt mondják hogy nem tudjuk ki hogy viselkedne, azok arra gondolnak, hogy amikor már menthetetlen a dolog, és a fulladás határán vagy, a vég előtt pár másodperccel, akkor ki mit gondol, és mit érez. Akkor már nincs ott a másik a tudatodban, hogy de szeretem és vele halok. Ott csak az van, hogy meghalok, és hogy mit lehetne még tenni hogy ne legyen ez. Ez az életösztön. És ez csak akkor jön elő, amikor éles a helyzet. Nem a szándék elhatározásánál, hogy márpedig én ittmaradok vele mert nem akarok nélküle élni. Aki elvágja az ereit, a cselekvésnél, még lehet hogy meg akar halni, de mikor az utolsót dobban a szíve, amikor már késő, lehet hogy megbánja. mert a cselekvés könnyű, de amikor már visszafordíthatatlan, akkor az igazán nehéz. Legalábbis én így látom. És azt is biztosan állítom, ahogy egy előző írta, olyan gyorsan jönne felfelé a vízből mindenki, mikor már nincs oxigénje, mint a rakéta. Szerelem ide szerelem oda. Mert ez a legerősebb ösztön, kiirthatatlan. Az életbenmaradás ösztöne.

Kedves utolsó!Ó, hogy mennyi igaz dolgot írtál!Nagyon örülök, hogy rátaláltam az írásodra.:)