Tényleg olyan nagy tragédia, hogy otthagyom az egyetemet?

Levelezőn csináltam, és mellette államigazgatásban dolgoztam(azóta a leépítések miatt elküldtek, és jelenleg nincs melóm). Azt leszögezem, hogy nem az én döntésem volt az igazgatásszervezői szak(hanem apámé).Nagyon távol állt tőlem szinte az összes tantárgy, kínkeserves volt bejárni órákra, és szembesülni azzal, hogy most sem értem, most sem szeretem jobban kicsit sem, mint előző alkalommal. Gondolom felmerül a kérdés, hogy miért nem én hoztam döntést egy ilyen fontos kérdésben. Az az igazság, hogy soha nem szerettem tanulni, és nem terveztem gimnázium után felsőoktatásba menni. Bár nem volt konkrét elképzelésem, hogy mit is kezdjek magammal, milyen területen próbáljak érvényesülni, de apám nem is hagyta, hogy ezek letisztulhassanak bennem, ő mindenáron főiskolára/egyetemre akart küldeni. És mivel perpillanat nem volt jobb ötletem, hagytam magam rábeszélni, de ez nagyon nagy hiba volt. Szörnyen nehéz neki ellentmondani, mert-habár jó szándék vezérli, és az én jövőmet akarja könnyebbé tenni-, de rettenetes természete van, nagyon erős akaratú (negatív értelemben), és nem egy olyan ember, aki hajlandó tiszteletben tartani a szabad akaratot, a tényt, hogy a gyereke nem egy bábu, és enm feltétlenül úgy dönt, ahogy azt ő szeretné. Onnantól kezdve, hogy ellenszegülök neki, egy utolsó, semmirekellő kolonc vagyok, akinél hálátlanabb teremtés nem létezik a világmindenségben. Innentől kezdve hiába csinálok bármit,- hiába keresek munkát és igyekszem mielőbb eldönteni, mit kezdjek magammal- nem lehetek jó, és nem veszi észre a próbálkozásaimat. Amikor csak teheti, a nyakamra jár, és b*szogat, teljes meggyőződéssel hajtogatja, hogy nekem itt elvágták az életemet, mert diploma nélkül kb. halott ember vagyok, és semmi esélyem nem lesz az életben. Nem tartom kizártnak, hogy a közeljövőben elvégezzek majd egy egyetemet, de jelenleg teljesen feleslegesen erőltetem, mert olyan szinten nehezemre esik a tanulás, és tényleg semmi motivációm.

A másik, hogy valószínűleg el kell költöznöm nagymamámékhoz egy időre, mert apám baromira felhergeli magát, tudatosan gerjeszti magában az indulatokat, és már akkora jelentőséggel bír az én „árulásom”, hogy lassan már kezdem neki elhinni, hogy legjobb lenne, ha meg sem születtem volna. 17 éves korom óta azzal jön, hogy reméli, nem leszek már sokáig eltartott személy ebben a házban, ez folyamatosan felmerülő téma, hogy mit képzelek én-jelenleg 20 évesen-, hogy nem tudom eltartani magam, és rajtuk élősködök:D Most őszintén: hányan jutnak 20 évesen oda, hogy teljes mértékben eltartsák magukat?

Komolyan ilyen nagy tragédia, hogy képtelen vagyok ezt a sulit végigcsinálni, mert olyan szinten utálom? És most gyúrok a nyelvvizsgára, állást keresek, és tervezek valami szakmát tanulni?(kozmetikus, vagy gyógymasszőr tanfolyamon gondolkodom, de nincsenek kizárva más lehetőségek sem)Ennyire elítélendő ez? Bocs, hogy ilyen hosszú lett, de ezt nem lehetett rövidebben összefoglalni. 20/L