Mit kezdjek az érzéseimmel?

Kiskorom óta rengetegszer összekapunk anyuval. Heti rendszerességgel. Sokan mondják, h egy szülő mindig szeret, de én ezt nem tudom elhinni. Akkor miért bánt? Nem lehet, h inkább a kényszer náluk a szeretet? Anyumnak nincs senkije, csak a nővérem, aki messze él tőlünk, apum, akit sztem soha nem szerethetett és én... Nagyrészt csak én vagyok neki, velem beszéli meg a gondjait, persze én is elmondom neki. Sokszor megbánt, és "megtapos" és én úgy érzem ezt sosem tenném a saját gyerekemmel. Szeretnék majd családot, é úgy érzem, h sokkal jobban fogom szeretni a gyerekeimet, mint ő.

20 éves vagyok, de egy sok mindent nem tudok felmutatni. Egész eddigi életembe vágytam a szerelemre, de még nem kaptam meg. Most szeretnék kilépni az árnyékomból és olyan nővé válni, aki nem esik össze, mert neki nincs párkapcsolata.

De amikor anyum bánt ezzel (párkapcsolat téma)összeesek, és megint kicsinek érzem magam. És ilyenkor hiányzik nekem az az egy ember, akivel volt némi kezdeményezésünk, de a végén kiderült csak kihasznált. De mégis amikor nagyon egyedül vagyok hozzá sietnék csak egy ölelésre, nem többre...

Pedig pont a napokban büszke voltam magamra, h egyre kevesebbet gondolok rá, és kezd eltűnni a gondolataimból...hát ez van, nem baj :)