Utálom az emlékeket. Van ezzel így valaki?

A volt szomszéddal nagyon jóba voltunk, olyan volt nekem mintha a másik családom lenne, mert születésem óta szeretem őket. Egy idős házaspár, a lányuk (vele különösen jó volt a kapcsolatom, mintha a második anyám lenne pedig már 50 éves) és az ő lánya, mintha a nővérem lenne. Sajnos elköltöztünk onnan, de még utána is jártam oda és náluk aludtam. A bácsi pár éve meghalt, amikor halottak napja van akkor kimegyünk a sírjához és neki is gyújtunk egy gyertyát és az éven kicsit könnyeztem, a szüleim előtt nem akartam sírni, de ha nem lettek volna ott akkor sírtam volna. A néni is már eléggé öreg, szerintem megvannak számlálva a napjai, menni se nagyon tud. Már valamiért nem szoktunk oda járni pedig nagyon hiányoznak. Volt hogy 1 évig oda se mentem pedig itt laknak a másik faluba és ennyit igazán megtehetnék, de egyszerűen nincs pofám odamenni ezek után. Minden nap gondolok rájuk. Kiskoromból szinte csak onnan vannak emlékeim, mert reggel átmentem és este hazamentem. Amikor a bácsikára gondolok mindig könnyezek, nagyon hiányzik. Utálom ezeket az emlékeket és azt szeretném, hogy ne emlékezzek semmire. Nagyon rossz visszagondolni, hogy mennyire jó volt akkor. Amikor valami olyan zenét hallgatok amin tudok gondolkozni akkor is mindig ők jutnak eszembe még akkor is ha nem akarom. Tiszta rossz. Más is utálja az emlékeit?

14L