Hölgyek! Ti meddig tartanátok ki egy olyan férfi mellett akinek most nem éppen jól alakulnak a dolgai és nincs jó passzban?

Addig, ameddig látom, hogy próbál változtatni..

Nekem volt ilyen kapcsolatom és igen otthagytam bevállalom. Mindenki mondta, hogy nekem kellene kitartani mellette, meg szegény, még én is otthagyom, ahelyett, hogy segítenék meg stb. De én voltam vele együtt és én láttam, hogy mi is történik. Kb. egy éve voltunk együtt, mikor megszűnt a helye, ajánlottak neki másikat ugyanott, de nem fogadta el, inkább a pénzecskét kérte és otthagyta a munkát. Ekkor még nem sietett másikat keresni, tartott a pénze. Persze én mondtam neki, hogy nem lesz ez így jó, sose vágnak ennyit így hozzá még egyszer inkább találjon ki rá valamit, kösse le, vagy bármi, mint csak felélje ahelyett, hogy munkát keresne. Erre, hogy ő keres, csak nem talál. Én tanultam, ő otthon ült egész nap és interneten játszott, vagy a haverjaival mászkált. Egyre jobban bosszantott, hogy nem is keresett semmit, folyton veszekedtem, hogy ez már nem igaz, erre nagy duzzogva jelentkezett egy helyre, fizetett is, de neki inkább nem tetszett még sem mindenféle kifogásokat keresett, hiába mondtam, hogy legalább akkor keressen mást és akkor hagyja ott, ha már van valami kilátásban, ő nem, ő otthagyta a fenébe és kb. megint otthon ült játszott egész nap, meg haverozott. Én hordtam neki a hirdetési újságot, amit szétnyitott, vetett rá egy pillantást, hogy nincs ebben semmi és játszott tovább. Én erőszakoskodtam, hogy nézzen internetes hirdetéseket. Ajánlottak neki ismerősök is munkát, de ott is csak kereste a kifogásokat, hogy miért nem lesz jó. Feladtam. Ott voltam 19 évesen, albérletben huszonéves pasival, aki egész nap csak internetes játékot játszott, meg lógott a haverjaival és nem is erőltette a munka keresést... A legjobb az volt, mikor elmentünk bevásárolni és pakolgatta a kosárba a szarjait, én meg számoljam ki, hogy mit bírok kifizetni egyáltalán. 19 éves tanulóként a nyakamon élt egy huszonéves felnőtt ember, aki dolgozhatna, csak nem akart! Ha belegondoltam, sírhatnékom támadt. Minden csoporttársam jól elvolt a barátjával, ide-oda jártak, engem meg otthon várt a gép előtt egy munkanélküli "szerencsétlen" akire főznöm kellett, vásárolnom, mert persze arra sem volt ideje a nagy haverozás játszásban, akiről csak én tudtam, hogy a szerencsétlenségét csak magának köszönheti.

Mindenki engem utált, hogy szegénykével pont most, hogy lehet ilyet tenni. Persze, az én szemszögemből nem érdekelt senkit a dolog.

Érdekes, amikor otthagytam rögtön elfogadta a helyet, amit ajánlottak neki és hetekig zaklatott, hogy minden jó lesz, megváltozik, menjek vissza. Nem mentem. Eszemben sem volt.

Azóta két év telt el, új barátnője lett, és ugyanezt csinálja. Állandóan felmond, mert nem tetszik neki a munka és hónapokig mereszti otthon a seggét. Volt olyan, hogy a haverját is az új barátnője nyakába költöztette, az se dolgozott.

Pedig milyen szépen előadta magát, hogy milyen rendes! Csak hát önként otthagyta a munkahelyet, ahol alig kellett dolgozni, mert "unta" azt is, hogy "szar hely, de majd a szakmája" utána meg csak olyat talált, amivel nem volt baj, csak dolgozni kellett és azt is mindig megunja.

Én kb. 5 hónapig bírtam. Egy év után azt hiszem nem csoda. Nézd idősebben egy hosszabb kapcsolatban lehet, hogy próbálom hosszasan gatyába rázni, de akkor és most is úgy gondolom, hogy igazam volt és hál istennek nem pazaroltam több időt rá, hogy összeszedje magát, mert ő akárhogy szépítette, nem a dolgok esküdtek össze ellene, vele volt a baj.

ha szeretem addig tartanék ki mellette,ameddig csak kell. Sot igyekeznék segíteni,ahogy tudok - segíteni munkakeresésben, felvidítani stb. Persze csak akkor,ha látom, hogy tényleg nem azért nincs munkája mert nem érdekli és elvan otthon.

Én 4 éve vagyok a párommal,voltak neki is rossz korszakai, volt hogy nem volt munkája, volt hogy nagyon szukosen voltunk anyagilag - és volt hogy nekem nem volt munkám, hiába kerestem, interjúról interjúra mentem,de sehova se kellettem, de kitartottunk egymás mellett. Kijottunk kulfoldre, ez volt az egyetlen lehetoségunk, hogy talpra álljunk.

Én 17 évesen másfél évig tartottam ki a párom mellett, nem is volt kérdés. Nem volt tánc-mulatság, az öngyilkossági gondolatokon keresztül a kiabálásokig, a depresszióig minden volt. Minden nap sírtam, lefogytam.

Aztán egy nap megtört a jég. Azóta is jól vagyunk, több mint 4,5 éve.

Ha szeretem szerintem nem kérdés a meddig, az a kérdés HOGYAN SEGÍTHETEK RAJTA?

Én vártam másfél évig és megérte, egy aranyos, vicces, gondoskodó párom van. Most se döntenék másképp. Várnék, még többet is, de "aktívan" várnék, azaz próbálnék közben tenni Érte...

"...Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges társa leszek..."

Mi ehhez tartjuk magunkat. :) Volt, hogy a férjem volt rossz passzban, jelenleg én vagyok. Kicsi gyerekkel bocsátottak el, hogy egy szingli macát vegyenek fel a helyemre. A férjem kitart mellettem, biztat, és próbál megnevettetni. Látja, hogy valóban adom be a pályázatokat, interjúkra járok, s próbálom nem elhagyni magam. Néha pedig megdorgál, hogy nem kell a gyereknek újabb finomság. (magunknak már rég nem veszünk)

8 éve vagyunk házasok

Ha a barátnőd tanul (jól olvastam?) és ilyenek miatt szekál akkor nem biztos, hogy megfelelő párt találtál. Látja tudja egyáltalán, hogy igenis megteszel mindent, hogy állást találj? Szoktatok beszélgetni? Neki mik a szándékai ha végez? Egyáltalán tisztában van a mai gazdasági helyzettel, hogy nem csak szórakozás az élet és munkát igenis keresni kell nem úgy dobálják az ember után?

Kitartás...