Ti meddig tűrnétek el ezt a viselkedést? Én vagyok csak ennyire hülye? /hosszú/

A párommal 4 éve vagyunk együtt. A mi kapcsolatunk sok mindent megélt már leginkább rossz értelemben. Sokáig kamionozott, kitartottam mellette, állítólag ő is mellettem. Viszont azóta többször is előfordult már, hogy keresetlenül is, de bizonyos társkeresőkön megtaláltam, sőt volt hogy elolvastam néhány levelét, amiben egyértelművé vált számomra, hogy megcsalt. Ezzel ellentétben mindig azt hajtotta, hogy szeret. Nekem ő az első az életemben, nagyon, de nagyon szerettem, mindent (beleértve ezeket is) elnéztem neki, csak szeressem (a családban sokat bántottak érzelmileg, elég szeretethiányos lettem). Különféle okok miatt többször szakítottunk, de pár napnál sosem tartott tovább ez a dolog. 2 éve volt a szalagavatóm, mindenkit elhívtam, de a világon senki nem érdekelt, hogy ott legyen, csakis ő. Hogy szépnek lásson (lehet, hogy butaság, de egy cseppet sem vagyok szép, feleslegem is van bőven, de aznap SZÉP voltam). A kapcsolatunk akkoriban rendben volt, minden készen állt a szalagavatóra. Előtte való este kaptam tőle egy sms-t, hogy ne haragudjak rá, de ő mást szeret és nem fog eljönni mert mással lesz, de érezzem jól magam. Mondanom sem kell összetörtem teljesen. Az egész eseményt végig sírtam, kerestem, hívtam, vártam, de nem jött. Iszonyatosan éreztem magam. Lehet, hogy nektek furcsa, de én pici koromtól kezdve azt vártam, hogy nekem majd lesz szalagavatóm és milyen szép leszek és milyen jó lesz. Borzalmas volt, pedig tényleg szép voltam. Nagyon rosszul éreztem magam, hazamentünk, összeszedtem a cuccait és úgy döntöttem, másnap megkapja. Már nem éreztem semmit, csak ürességet. Elvittem a cuccait. Látszott, hogy készült, mert tőle nem megszokott módon rendbe tette magát. Könyörgött, kérlelt esdekelt stb. Azt mondta, nincs senkije, a szomszédos utcában volt elkészülve, de nem volt pofája eljönni az előző estés sms után. Persze nem hittem neki. 1-2 héttel később viszont adtam mégegy esélyt, mert ennek ellenére is hiányzott, szerettem. Minden szép meg jó volt, kibékültünk, teherbe estem. A terhességem maga volt a pokol, mert félidősen kitettem a cuccaival együtt, mivel teljességgel megbízhatatlan volt, pedig azt hittem, majd értünk megváltozik. Ez neki annyira zokon esett, hogy utána hiába kérleltem vissza, nem akarta. Nem tartoztam senkihez. Elköltöztem anyuval, ő pedig kivette a mellettünk lévő házat. Ekkor is kibékültünk, de nem tett semmit sem, hogy az a ház lakható, családias legyen. 30 hetesen én egymagam festettem ki, rendeztem be, hogy legyen hova várni a kicsit. Még ezt is elnéztem. Na ez volt régen, ma már 17hós a gyerek de semmi nem változik. Van amikor elviszi a pénzt, a számlák itt vannak, rendes munkája nincs csak fekete ahol állandóan dolgozni kell minimális összegért. A társkereső ugyanúgy meg van, mellesleg pár hónapja egy nővel is összejött, amire megint azt hitte, nem tudom meg. Akkor szétmentünk, de megint visszakönyörögte magát és megint visszavettem. Viszont semmit sem csinál a sok igéret ellenére sem. Igénytelen, lusta, semmit sem csinál csak eljár dolgozni. Viszont a gyereket imádja, erre nem mondhatok semmi rosszat. Mikor fog nálam végre betelni a pohár? Így leírva, elgondolva, végig olvasva is hatalmas marhának tartom magam, de mégis, talán ezek ellenére is szeretem..