Ti tudtok anyukátokkal nyíltan beszélni csaknem bármiről?

Hát akkor jobb ha nem reménykedsz ebben. SAJNOS!!!

Egy anyának tudnia kell, hogy a gyerekével beszélgetnie kell mindenről... Főleg ha kamaszodik. Tudnia kell azt is, hogy gyerekként nem könnyű bármi nehéz témáról való beszélgetést kezdeményeznie. NEKI KELL LÉPNIE!!

Ha pedig nem teszi, várhatod életed végéig...

Az én anyàmmal sem lehetett nemcsak az érzelmeimrõl, de semmirõl sem.

Viszont, ha még nem próbàltad, akkor szépen leülteted és elkezded neki elmondani, hogy mit érzel. Boztosan figyelni fog ràd, és segiteni. Próbàlj megnyilni elõtte, ha kell erõvel.

Tudod én valóban egyszer, (tényleg zàrkózott vagyok,voltam)amikor elmentem tàncolni, annyira szégyeltem magamat az anyàmtól. Valahogyan ki is mondtam neki, de szerencsére itt ràm figyelt. Mondtam neki, hogy én annyira szégyellem most magamat, miért van ez. Az volt rà a vàlasza, hogy biztosan azért, mert fiùval tàncoltsz.Soha többé nem éreztem ezt a szégyent, mert valóban az volt az fejemben.

(+Tapasztalatból írtam amúgy.

Egész gyerekkoromban arra vártam, hogy anyám beszélgessen velem. Azt hittem, egyszer majd komolyan vesz és megteszi, hogy leülünk és bármiről nyíltan... Sosem tette.

Ha meg én kezdtem kérdezni akkor mindig olyan válaszokat adott, hogy jobbnak láttam nem belemenni a témába.

Tehát vette komolynak azt, ami nekem halálosan komoly volt, vagy azt éreztette, hogy ez vagy az nem fontos.

Mindez oda vezetett, hogy mai napig tök gátlásos vagyok, és felnőtt emberként is rengeteg dolog van, amit anyám előtt nem teszek vagy nem beszélek róla. Vagyis annyira gátlásos nem is vagyok, inkább igyekszem távoltartani magam anyámtól, és az biztos, hogy ha családom lesz, az távol lesz tőle, nem fogok a saját gyerekemmel a közelében élni. Másokkal jól kijövök, vele nem.

Holott az embernek az lenne a legfontosabb, hgoy az anyja megértse, vele legalább tudjon őszintén beszélgetni.

Gyerekként én éreztem magamat bénának, szerencsétlennek, amiért "majdhogynem félek anyámtól", miközben mások olyan jó dolgokat meséltek, hogy az anyjukkal erről-arról beszélgettek és...

Felnőttként látom, hogy anyám 25 évesen egyáltalán nem volt még érett a gyerekvállalásra, és utána sem javult. Okos nő persze. Csak az a baj, hogy a gyereket egyenlőnek tekinti a kis aranyos rózsaszín pólyás csecsemővel, akivel nem kell beszélgetni, csak ellátni; akárhány éves is az a gyerek.

Félő, hogy anyukád is ilyen, csak ezt gyerekként nehéz észrevenni. Olyankor az anya az szent, még ha nem is merünk kérdezni tőle...Sajnos.)

Nem. Párszor próbálkoztam, de konkrétan kinevetett, és amit elmondtam, később felhasználta ellenem.

Mondjuk nem tragédia. Generációk nőttek fel úgy, hogy nem volt divat az érzelmeikről beszélni. Most az amerikai filmekben kitalálták, hogy ezekről beszélni KELL. Ez nem igaz. Csak támadási felületet ad a másiknak.

Ahh ..semmiről..

Úgy értsd a semmit, hogy azt sem tőle tudtam meg, hogy a nők miért menstruálnak, hogyan születik a kisbaba...

Ő úgy gondolta és úgy gondolja még most is, hogy semmi másról nem lehet beszélni csak a tanulásról. Semmi más nem fontos, csak a tanulás. Soha nem kérdezte meg mi van velem, milyen filmet láttam mondjuk utoljára vagy valami. Mindig csak azt, hogy mi volt a suliba, miért lett ez a dolgozat csak hármas.... Soha nem mondta, hogy büszke rám, hogy neki bármit elmondhatok.. Amikor először volt barátom (16 évesen) nem lehetett elmondani neki, hogy nem csak az én városomban találkozunk, hanem az övében is, felváltva. Életemben akkor buszoztam egyedül.. Fogalmam nem volt például, hogy ha felmegyek a buszra, hogy kell buszjegyet kérni. Minden cuccomat ő intézte, mikor nyelvvizsgázni voltam, utána pár nappal találkoztunk a felkészítő tanárommal, aki ENGEM kérdezett, hogy sikerült... és el is kezdtem válaszolni, erre belepofázott és onnantól már csak ő beszélt.

Most már koleszban lakom, nem otthon.. és most meg csak azt tudja kérdezgetni, hogy mikor utalják az ösztöndíjamat, mikor vizsgázok és hogy mikor megyek haza. Ha meg otthon vagyok, nem beszélget velem senki, ülök a szobába oszt' lesek, nagyon kellemes érzés, hogy "haza"megyek és sz/rnak rám. Pedig itt meg itt a barátom, aki mondjuk nemcsak azt kérdezgeti, mikor utalják az ösztöndíjamat....

Én is a 2essel értek egyet.

A kérdésedre válaszolva: Vannak dolgok amikről tudunk beszélni de azok alapvető dolgok. Ha van valami komolyabb problémám akkor az nem érdekli. Nem is vesz néha túl komolyan. Mivel apa ritkán van itthon nem nagyon tudom a dolgokat megbeszélni.

Rólam tudni kell hogy ha kell igyekszek megtenni az első lépéseket, hogy nyiljak mások felé de eléggé zárkozott vagyok mindenkivel szemben.

Volt nem egyszer pl:. hogy egy egy tanárommal problémám volt de arra se voltak hajlandók hogy bemenjenek fogadó órára. Mindig én intéztem minden hülye ügyemet. /Bár ez lehet h*lye példa volt de tényleg mindent magam intézek kb. 10 éves korom óta/