Az igaz, hogy valami tragédiának kell történni, hogy az ember igazán értékelni tudja az életet és ne siránkozzon mindenen?

Az már régen rossz, ha a tragédiára kell "várni".

Én 2 éve jöttem rá, mikor zsinórban a 3. szilveszteremet töltöttem otthon, egyedül, a szociális életem kimerült a facebookban és évi 1-2 "kötelező" pofaviziten, aztán meguntam. Önfejlesztő könyveket kezdtem olvasni, megtaláltam a probléma gyökerét (bennem volt egy korlát a 10 kilós feleslegem miatt, csúnyának éreztem magam és emiatt nem volt kedvem társasághoz sem, minek, mikor mindenki szerelmes rám meg rám se néz senki..).

Aztán elhatároztam magam, egészséges életmód, sport, aminek köszönhetően néhány hónap alatt teljesen kicserélődtem, kívül-belül. Az emberek alig akartak rámismerni, elismerően néztek, lett önbizalmam és ettől lett a kisugárzásom is olyan, hogy végre a társaság értékes tagjának érezhettem magam, és persze a pasik sem maradtak el. Azóta jobban teljesítek a munkában, suliban is.

Állj fel, határozd el magad, és kész. Annyi évet elvesztegetünk a siránkozáson, közben az egyetlen akadály ami előttünk áll, mi magunk vagyunk. Olvass pár könyvet a témában.

Úgy volt, hogy anyukámnak 80% bizonyossággal rákja van. A megerősítő eredményre 4 napot kellett várni. Életem leghosszabb de egyben legsorsfordítóbb 4 napja volt.

(Mellékesen, az orvos tévedett, nem rák volt)

Hát... ha nem is teljesen igaz, de nagyon meg tudja változtatni az ember prioritásait és a véleményét bizonyos dolgokról.

Én speciel mindig is értékeltem az életet és azt gondolom elég pozitívan álltam hozzá mindenhez, de amikor a férjem 3 hónapja elhunyt (28 évesen, minden előzmény nélkül, hirtelen szívleállása volt) az azért elég sokmindent megváltoztatott az életemben és a hozzáállásomban is....