Miért nem tudom magam túltenni a történteken?

Köszönöm az ölelést! :)

A pszichológus dolog engem is elgondolkodtatott, de nem tartom megoldásnak, még sz@rabbul érezném magam, ha papírra is leírnák ezt, vagy igazából nem is tudom megfogalmazni hogy miért, csak egyszerűen nem akarom. Félek tőle, vagy nem tudom.

Anyámmal "rendeződött" a kapcsolatom, már ha ezt nevezhetem így. Nem beszélünk a történtekről. Sokáig próbáltam felhozni ezt, de mindig vitába torkollott, hogy most ő mi a francot csináljon, ha megtörtént hát megtörtént... Ilyen stílusban, durva kifejezésekkel tarkítva adta elő magát. A haragon nem tudom túltenni magam egyszerűen. Az a félelem amit akkoriban nap mint nap éreztem újra és újra előjön. Egyszer kb. 5 év után láttam egyszer a pasast, majdnem a mentő vitt el, leizzadtam, remegtem, kis híján sírva fakadtam, rosszul lettem ott az áruház parkolójában, pedig ő észre sem vett, csak én láttam.

Hiába próbálok anyámnak megbocsátani, és hiába próbálkozik már ő is bepótolni az elmúlt éveket. Nem tud nekem örömet okozni semmivel, egyből a régi dolgok kezdenek el mocorogni a fejemben, és felhúzom magam.

De miért nem tudom elengedni ezt? Elhihetitek, hogy marha rossz ám ezt átélni folyton. Nem akarom büntetni magam, ebben a történetben tudom hogy nem én vagyok a hibás.

A családomnak szeretnék élni, a saját magam által létrehozott családomnak! De egyszerűen nem tudom kitörölni ezt az egészet. Valószínűleg azért jön elő bennem újra és újra, mert keresem a megoldást rá tudat alatt, vagy nem tudom... De hát erre már nincs megoldás, nem igaz? Mi az ördög van velem?

Más is történt az életemben amit szintén nem tudok feldolgozni, de az megoldódott.

Anyám élettársának köszönhetően a nővéremet a nagyszülők egyszerűen magukhoz vették, így nem nevelkedtünk együtt, engem ott hagytak a sz@rban, soha nem is látogattak meg.

14 éves koromban megkerestem a testvéremet, azóta tartjuk a kapcsolatot. A nagyszülők tiltottak minket egymástól, de szerencsére tesómban feléledt a sosem volt testvéri szeretet. Ezért ez a dolog lezárult bennem gondolom. Persze visszagondolni ezekre is nagyon fáj...

Köszönöm mindenkinek a kedves szavakat, nagyon aranyosak vagytok!

Amúgy a pszichológus mit tud tenni, hogy megszűnjenek a problémáim? Szerintem ha pszichológushoz mennék is, ott is nekem kéne "megdolgozni" a sikerért, tehát ha általa képes lennék rá, akkor egyedül is fel kell tudnom dolgozni! Nincs igazam? Próbálkozom, egyszer csak sikerül.

Nem kívánok bosszút állni, vagy megtorlást, én bízom abban, hogy a sors elrendezi azt helyettem is. Nem kívánom, nem remélem, nem akarom, egyszerűen hiszem. Mintegy tényként kezelve. És azt is hiszem, hogy amiért ilyen szörnyű dolgokat kellett átélnem, úgymond leróttam a fizetséget egy majdani boldogságért. Hülyeség ez szerintetek?

És azt is gondolom, hogy ez a boldogság csak akkor tudna érvényt szerezni, ha sikerülne lezárnom örökre ezt az egészet, nem gondolni rá soha többet.

Tulajdonképpen én is ezt tettem kedves utolsó, csak az elmém kicsit belerokkant a 14 évnyi terrorba. Ugyanis ennyi idegi tartott anyámék kapcsolata.

Próbálok normálisan élni, de az idegeim már nagyon rég feladták a harcot, ezért sem tudom elfelejteni ezeket a dolgokat. A türelem nem az én kenyerem, ez miatt nagyon sokat szenvedek.