Önző az anyám. Hogyan ébreszthetném rá?

Anya mérhetetlenül meg van hatódva attól a ténytől, hogy ő anya. Kedvesen, jóindulatúan, viccelődve sem lehet kritizálni, tanácsokkal ellátni- ilyenkor leordítja a fejed... Pláne élesebb helyzetekben: "Egy anyával hogy lehet így beszélni, azonnal kérj bocsánatot!"-mondja, ha merészeled megkérdezni tőle, miért fütyül rád. Ez annyit tesz, hogy ha nyomorod, bánatod van, akkor a reakció: "jaj, gyerekem, most én ezzel mit csináljak?" - ezen a ponton rátér a saját rémes életére- nehogy már másnak rosszabb legyen, mint neki.

Beteg voltam, nem hívott fel két álló hétig- nehogy át kelljen jönnie egyszer az életben megfőzni, vagy öt percnél tovább nálam lenni- majd telekürtölte a családot azzal, hogy nem törődöm vele. (Heti 2X nála vagyunk pár órát, hallgatni, hogy miért hülye apánk...)

Ma se szó, se beszéd berontott hozzánk, 2 percen múlt, hogy nem akció közben talált minket... Évek óta könyörgöm, hogy előtte legalább hívjon fel telefonon. Teljesen semmibe veszi a saját gyereke érzéseit. Ha nem sajnálnám meg- nem tehet róla, hogy nulla empátia van benne- komolyan mondom, nem hiányozna az életemből. Minden egyes találkozásunk -beszélgetésünk arra jó, hogy a végén azért pityeregjek, mert én nem érdeklem az anyámat.

Mit tegyek? ..és mi lehet a viselkedése oka? Azt mondja, ha erre rákérdezek, sosem tettem semmi rosszat ellene, csak nem értem meg őt. (Pedig szeretném, de ehhez minimum annyi kellene, hogy őszintén magába ásson, vagy kommunikáljon velem)

Na igen. Nem tini vagyok már, még, ha a problémakör olyasmi is. Túl a harmincon, és nő, akinek mondjuk jól esne, ha megkérdezné az anyja, hogy "nagyon fájt a műtéted, kicsim?" De nekem ilyet nem mond soha. "Túléled"- ez a max.