Ha anyám is folyton azt hangoztatja, hogy magát mennyire utálja akkor miért várja el tőlem, hogy én NE utáljam saját magam?

Megörültem a kedves szavaidnak, köszönöm (az utolsó vagyok..édesanyád-korú). Hadd aggódjam érted, mintha hozzátartozóm lennél - megengeded?

Erősen mellbevágott, amit írsz: hogy Te "útálod" magadat, és rosszul vagy..magyarán: nem érzed jól magad a bőrödben. Pedig ahhoz, hogy nyugodt, stabil emberekként nézzük a környező világot, lépjünk kapcsolatokra, fogadjunk jót és rosszat, az kell, hogy legyen belső békénk és magabiztosságunk. Kell, hogy legyen bennünk annyi "önszeretet", amennyi elég ahhoz, hogy "elhelyezzük" önmagunkat az emberek között. Azt értem ez alatt, hogy tudnunk kell: nem érünk senkinél sem "eleve" kevesebbet. Ember az egyik és a másik is. Aztán, persze, adódnak különbségek abban, hogy mennyit teljesít az életben az egyik - és mennyi sikerül a másikának. Neked most kell "felerősödnöd" szellemileg és lelkileg, hogy később kifuthasd a formád..kihozhass magadból mindent, amit lehet.

Ezt előrebocsátva: csak arra tudlak kérni, "beszélgess el magaddal" mélyen és komolyan. Tedd fel a kérdést: mi az, ami miatt most úgy érzed, "útálod" magadat. Úgy érzed, nem tetszik a külsőd? Előnytelennek látod? A reklámokban sugalmazott szépségideálnak nem felel meg? (E tekintetben azért megnyugtatlak: szinte természetes, hogy egy fiatal ember - ezért, azért vagy amazért - kifogásolja önmagát. Nálam sem volt ez másképp, de igyekeztem korrigálni a szuperkritikus testképemet, és ma örülök annak, hogy olyan vagyok, amilyen. Kialakul ez nálad is.)

Vagy ha nem erről van szó, hanem egyes tulajdonságaidat tartod negatívnak, akkor tisztázd magaddal, melyek azok. Vagyis: az első lépcső a rossz közérzet okainak saját magunkkal való tisztázása. Mikor már tudjuk, mivel kell megvívni - hát akkor kezdhetjük a harcot (és már azért is becsülhetjük - szerethetjük - önmagunkat, ha mindezt véghezvisszük). "Eszméletlenül" szurkolok neked!