A gyereked nem kérdezősködik, hogy Te miért nem mész a nagyihoz?

Amíg kicsi, addig úgysem fogja nagyon érdekelni. "Anya, te miért nem jössz?" "Mert mosogatok". Ennyi.

Ha nagyobb lesz, akkor meg el lehet neki mondani, mi a valós ok.

Az enyém nem. Értsd: rosszul fogalmaztál, rólad van szó, nem másról.

Egyébként nem. A gyerek már kicsiként is megérzi, hogy valami nincs rendben két felnőtt között, de általában nemigen foglalkozik azzal, hogy pontosan mi miért van. Nem kell rátolni a felnőtt problémáját és nem is fog vele foglalkozni. Azaz: nem szabad, hogy a két haragban levő ember ide-oda rángassa egymás között a gyereket, mert annak semmi köze ehhez. Nektek mindkét oldalról szeretni kell a kicsit - az pedig, hogy az anyósoddal mi a harc, az ti kettőtökre tartozik: az anyósra és rád.

És mi van, mi lesz, ha a következő "történet" arról szól, hogy a férjed összekülönbözött az ő anyósával, és megköti magát, hogy többet az életben sem akarja látni a te mamádat, és ez így folytatódik. No akkor megnézheted, mi lesz a szép nagy családoddal.

Talán el kellene gondolkodni azon, hogy "volt, ami volt", anyóssal le kellene rendezni egymás között a nézeteltérést, és ha maradnak is esetleg tüskék mindkettőtökben, az összetartás érdekében talán célszerű lenne túllépni rajta.

Én ebben nőttem fel. Anyu soha nem jött a nagyanyámékhoz. Mindig apuval mentünk, ahol hozzáteszem, hogy a program egy része arról szólt, hogy a nagyanyám és a nagynéném anyámat szapulta had ne írjam le milyen szavakkal.

Én ebben nőttem fel de, hogy őszinte legyek soha nem merült fel bennem a gondolat, hogy ez miért is van így. Én így szoktam meg, mert kezdetektől fogva így volt. Együtt átmentünk a nagyanyámékhoz, amíg bent voltunk anyám kint várt a kocsiban (nem vicc... komolyan eljött velünk, mert autókázni szeretett...no comment) és megvárta míg a pár órás (!) programot végigcsináljuk.

Ma már 34 éves vagyok és elmondhatom, hgoy törést nem okozott a lelkemben. Vannak dolgok, amikbe persze már belegondolok, illetve ezeken már túl vagyok, de se a nagyanyámat sem az anyámat nem utálom... vagy haragszok bármelyikre is.

Egyszerüen csak ez van/volt.

Még valamit!

Én személy szerint az alakoskodást jobban utálom. Én örülök, hogy legalább őszinték voltak körülöttem az emberek és nem képmutatóak. Szerintem annál borzalmasabb és ártóbb dolog nincs.

Szép dolog, ha van család és összetartás, de csak akkor, ha szívből jön. Ha csak azért, mert "család" és "muszáj" összetartani, de amúgy mindenki utálja egymást és a háta közepére kívánja a másikat, de a találkozókon mégis jópofizik, az gusztustalan és szerintem ártóbb, mint az őszinte "kinemállhatom".

34N

Nálunk is ez volt.

Apám vitt minket a nagyihoz meg a dédihez,anyám sosem jött. Emlékeim szerint nem kérdeztem, miért, ha apám nem volt jelen, nagyon csúnyán beszéltek az anyámról, nem kellett magyarázat senkitől.

Én megértettem anyámat, én se mennék szívesen oda, ahol gyűlölnek.

Azóta felnőttem, sajnos a sógornőmmel kerültem hasonló szituációba. Annyi a különbség, hogy olyan durván összevesztünk, igaz nem 15 'csak' 5 év után, hogy a férjem mondja, neki elege van a nővéréből, és a gyerekeket sem fogja vinni hozzájuk,mert nekik sem erre van szükségük. Teljes mértékben egyetértek vele, és magamból kiindulva tudom, hogy nem lesznek lelki sérültek a gyerekek, ha nincsenek olyan emberek a környezetükben, akik mindennek elmondják a szüleiket.