Kihűlő szexualitást és a monotóniát hogyan lehet helyesen kezelni hosszútávú párkapcsolatokban?

Csak általánosságban kérdezem (mivel nálunk volt egy válság, de hepiend lett a vége, még hónapokkal előbb), mert érdekelne, hogy kinek mi a véleménye.

Tételezzünk fel egy igazi nagy lobogó szerelmet, ahol a felek jól kijönnek, de idővel a "libidó" kihűl, a hétköznapok vagy egyéb egzisztenciális gondok felőrlik a feleket. (Hagyjuk a közhelyeket, a "jóban-rosszban" témában, mert egyetértek vele, de nem a közhelyek, hanem az effektív megoldások érdekelnek)

Egymásra unnak vagy egyszerűen csak nem vonzódnak szexuálisan már egymás iránt. De lelkiekben és mint "családtagok" jó a kapcsolat, nem utálják egymást, nem mennek egymás idegeire. Olvastam váláspárti megnyilvánulásokat, hogy "akik már csak szobatársak", jobb ha nem maradnak együtt. A Csernus is azt mondja, hogy "miért jó a langyos kutyaszarban ülni, mert olyan meleg?" és egyéb, kicsit a párkapcsolati "lobogást" túlmisztifikáló és irreális elvárásokat plántáló állásfoglalást. De voltaképpen az emberek mit várnak a párkapcsolattól? A kamaszos lobogás konzerválását 30-40-50 évre? A "mindhalálig libidómax"-ot vagy mit? Az elrutinosodás és az unalom valóban nagyon nem jó, de mi a megoldás ellene? (Aki azt mondja, hogy válás és cuccolás, arra azért annyit reagálnék előre, hogy azért talán túlzás lenne 3-4-5-6 évente mindig megélni a traumákat, gyászmunkát végezni és cuccolni majd keresgélni, hogy a "ciklus" újból lefuthasson.)