Szerintetek a szülők/nevelés hibája, hogy ha a gyereknek nincs önbizalma és visszahúzódó stb?

Az alaptermészete mindenkinek adott, de az igenis a szülők hibája, ha nem képesek lendíteni egy visszahúzódó gyereken, hogy nem lesz belőle közösségi ember és félénk marad. Én is ilyen vagyok sajnos, csendes kislány voltam, most sem vagyok túl nagyszájú, és bizony a szüleim sokat tehettek volna érte, hogy ez javuljon, ha bátorítottak volna, tippeket adtak volna, milyen szituációban hogyan viselkedejek, felvázolni, mire mit lehet mondani, példamondatokat, hogy hogyan adjak mondjak el egy történetet, mit válaszolja, ha zavarba próbálnak hozni, ha "húznak", egyáltalán hogyan ne viselkedjek félénken, hogy ne legyek aggodalmaskodó.

De semmi, sajnos nem épp támogató családban nőttem fel, sőt, az apám elég zsarnoki természetű, nagyhangú, kiabálós, ez még inkább eltiporta az önálló akaratomat, vagy hogy kiálljak magamért. Sosem lehetett semmi úgy, ahogy én akarom, ill. csak akkor, ha épp megegyezett a véleményünk. Így meg pláne kialakult bennem, hogy én csak egy utolsó senki lehetek, mindenben csak engedelmeskednem kell, mert nincs más választásom. Mert ugye, teljesen különböző személyiségek lévén, elég ritkán egyeztek meg a szándékaink, céljaink. Ez meg csak még zárkózottabbá tett, alig mertem már közeledni a többiek felé, és a mai napig ennek a következményét szívom. Mert ma már nyitottabb vagyok, de még mindig nem annyira, mint szeretnék.

Igen.

Az önbizalom alapja mindig az, ahogy a gyerekben megbíztak és megbíznak a szülei. Természetesen vannak veleszületten nagyon félénk, befelé forduló, nagyon érzékeny gyerekek, akiknek sokkal több bíztatás kell, és sokkal több dícséret, valamint már egészen enyhe kritikára is hamar megsértődnek és visszahúzódnak amaguk kis világába.

Az önbizalom hiánya vagy gyenge volta azonban mindig a szülői, környezeti nevelés eredménye - és legelsősorban a szülőé.

Szerintem is kettős a dolog. Ráadásul aki hajlamos önbizalomhiányra, annál sok esetben életkor és élettapasztalat függvénye is.

Saját példa: én is önbizalomhiányos voltam (a környezetemben én voltam a 3-as, 4-eseimmel a legrosszabb tanuló, ezáltal az egész diákkoromat végigviselte egy kisebbségi érzés.) Szüleim nem zsarnokoskodtak, de nem is léptek ez ügyben semmit érdekemben. Szerintem nem is tudták, mi zajlik bennem...

Ma anya vagyok. Első fiam szintén önbizalomhiányos. Pedig sok megerősítést kap nemcsak tőlem. Tény, hogy szigorú vagyok, de nem igazságtalan, és nem megalázó. Tisztázottak az elvárások. De nem csak az elvárásokról szól az életünk, sokat beszélek vele erről, és ez mindig ad neki egy löketet. Agykontroll tanfolyamra is járt, ahol egy időre tényleg megerősödött az önbizalma. De valahogy mindig visszaesik, és újra és újra lépéseket kell tenni annak érdekébe, hogy megerősítsük.

Másik fiam pont az ellenkezője. Őt sem nevelem másképp. De ő neki teljesen más a habitusa. Ez van.

Szóval az én tapasztalatom, hogy elsősorban hajlam kérdése, amit a szülő vagy tovább erősít vagy valamelyest tud enyhíteni rajta. Idővel pedig szépen vagy "kinövi" az ember vagy hordozza, de ez már élethelyzet és szerencse kérdése lehet.

Szeretném azt mondani, hogy a szülők felelőssége, de csak én maradtam "selejt", testvérem normális, pedig mindkettőnket ugyanúgy neveltek.

Az iskolában a legjobb tanulók közé tartoztam, sosem csúfoltak, a sportokban is jó voltam, sok cimborám volt, a szüleim mindig biztattak, mégis visszahúzódó és félénk vagyok. Meggyőződésem, hogy mindig mindenki rajtam röhög és hogy semmit sem tudok megcsinálni normálisan.

Talán annyiban "felelősek" a szüleim, hogy a géneket tőlük örököltem.