Egy 21 éves ember, akit még mindig a szülei irányítnaka, és elvárja, hogy mindent a szülei intézzenek el neki, fel fog nőni valaha?

hát, nehéz eset.

Ha elintézett valamit, dícsérd meg.

Egyébként nem kella szülei ELLEN fordulnia. Miért is kéne?

Csak próbáljon meg önálló döntéseket hozni, viselni a következményt, ha rontott, akkor tudni megbocsájtani magának, és azt mondani, ez is jó volt valamire, ebből is tanultam, majd legközelebb tudni fogom.

én ekkora voltam, amikor a mamám kórházba került, rám maradt a nagpapa ápolása, a téli tüzelő beszerzése, a nyári nagybefőzések, az államvizsga, a két műszakos munkahely 30 km-re, és amikor megálltam a lábamon, és jól teljesítettem, akkor csak csodálkoztak, hogy felnőtt vagyok, és tudok is úgy viselkedni.

szerintem a barátnődnek is felszabadultan kellene viselkednie, ovis, aki azért dobja a pasiját, hogy meg ne haragudjanak érte.

Én is sok mindennel hívom egyből anyát, fiatalnak érzem magam, nem vagyok határozott jellem, nem vagyok túl tájékozódott nagy dolgokban, igénylem a pátyolgatást.

De már 1 év alatt is sok mindenben változtam amióta dolgozom, úgy érzem javul a probléma megoldó képességem.

Viszont a magán életemmel nincsenek gondok, olyan szinten nem is hagynám beleszólni anyámat a dolgaimban!

Na szóval én jó úton haladok, hogy lassan felnőjek! :) Nem leszek életképtelen nyugi! :D

Ajaj, nagyon ismerős helyzet, én is ilyen vagyok, és a kor is stimmel :)

Engem anyukám kezel úgy, mint egy 5 éves kislányt. Mai napig megmondja, hogy mit vegyek fel magamra, megmondja, hogy mit egyek, és abból is mennyit, mennyit tévézzek és így tovább. Hiába küzdök magamért, hogy ilyen dolgokról én már rég képes vagyok dönteni, egyszerűen nem hagyja, ha nem az ő akarata szerint történnek a dolgok, akkor elkezd pityeregni, hogy micsoda szemét vagyok, ő csak jót akart, én meg persze engedek, hogy meglegyen a családi béke.

Az egyetem választásnál is az ő szava volt a döntő, angol és a pszichológia között vaciláltam, és mivel neki az angol a szimpatikusabb, ezért persze, hogy az lett. Ez elég vicces, de naponta kikérdez, hogy komolyan fogom-e a tanulást, mennyit tanultam aznap, meg biztos befejezem-e az egyetemet...

De azért, hogy ne csak anyámat ostorozzam. Én igazából attól félek, amit nem ismerek, jobban belegondolva. Ha ismeretlen helyre kell menni, ismeretlen emberekkel találkozni. Akkor szeretem, ha elkísér valaki. Vásárolni kifejezetten nem szeretek egyedül, mindig úgy időzítem, hogy a nővéremmel menjünk együtt (ne anyámmal :D), ő nem tukmálja rám az akaratát, és a véléményében megbízok. Orvoshoz se nem rossz, ha elkísér valaki, de ez nem elengedhetetlen, végülis az orvosi szobába nem jöhet be velem senki, meg egyébként sem szeretem, ha betegen látnak, szóval az orvost elintézem egyedül is. :)

Fene tudja, lehet, hogy valahol igaza is van anyámnak, mert amúgy nem vagyok egy határozott jellem, inkább szorongásra hajlamos, gátlásos, önbizalomhiányos, és csak meg akar védeni.

Előző vagyok.

Szerintem ez egész önállótlanság az önbizalomhiányból táplálkozik. Az ember elhiszi, hogy nem képes rá, csak segítséggel.

Nekem az a legnagyobb félelmem, hogy mi lesz, ha valahol belém köt valaki, és én erre nem tudok mit lépni. Hogy nem tudok kiállni magamért, hogy jól porig aláznak, megvernek, megerőszakolnak, én meg csak állok ott tehetetlenül. Nekem ezt kéne leküzdenem valahogy. Az utcán se szeretek senki szemébe nézni, igyekszem minél "láthatatlanabb" lenni, elbújni.