Mit tehetnék, ha romokban hever az életem? (hosszú, de életbevágó)

Valahol ott kezdődött, amikor a szüleim házassága megromlott, anyukám inni kezdett, és egyszer a nagy késsel esett nekem részegen... ekkor 13 éves voltam, és hogy elmeneküljek, kitaláltam hogy zenész akarok lenni. A középiskolát már az otthonomtól távol jártam, ebben a szüleim támogattak, mert persze nagyon imponált nekik, hogy a kicsi lányuk zenész lesz. De a támogatás kimerült abban, hogy fizették a tanulmányaim. Emellett viszont rengeteg bántás ért anyukámtól, illetve ha bármi megterhelőbb dologgal kellett volna segíteni, azt nem kaptam meg soha. Csak az elvárásokat és összehasonlításokat, hogy bezzeg az x meg az y mennyit koncertezik, én meg nem... persze az x meg az y szülei száz kilométerről is felutaztak, hogy a gyerekük mellett álljanak..

Emellett az iskolában is hatalmas nyomás nehezedett rám, volt olyan év, amikor 50(!) órám volt. És utána kellett még nekiállni tanulni, gyakorolni... nos mire végzős lettem, már teljesen össze voltam törve. A tanárommal beszéltünk erről, és ő ráadásul azt mondta, hogy ilyen gyenge idegekkel nem fogom bírni a zenész pályát.

Így beadtam a jelentkezést egy teljesen más egyetemre. Mellette még jártam a konziba, csak zenei tárgyakra.

De az egyetem nagyon nehéz volt, egyszerűen nem bírtam a zene mellett, az első év végén kiestem. Utána egy évig csak zenét tanultam, készültem a zeneakadémiai felvételire.

Ekkor már együtt voltam a párommal, aki viszont januárban megcsalt és elhagyott. Mivel az egyetemről való kiesés és a felvételi miatti stressz amúgy is nagyon megviselt, összeroppantam, két hétig gyakorlatilag nem ettem, és fel sem keltem az ágyból, csak sírtam. Talán már nem is a barátom miatt, hanem úgy minden miatt. Enni sem bírtam, két félkilós toast kenyér volt otthon, azokat ettem meg a két hét alatt, de csak morzsánként, egy normális falatot nem bírtam megenni.

Ebből kifolyólag lefogytam 8 kilót, és teljesen tönkrement a gyomrom. Azóta vannak amúgy komoly gyomorpanaszaim.

Mivel ekkor albérletben laktam, senki nem vette észre, hogy már két hete ki se dugom az orrom a lakásból. A szüleimnek sem tűnt fel, ami megint rosszul esett.

Végül összekapartam magam, amikor elfogyott a kenyér otthon, és kimerészkedtem az utcára, haza akartam utazni a szüleimhez. De felszálltam a buszra, és iszonyú halálfélelmem lett, le kellett szállnom. Aztán a metrónál ugyanez, alig tudtam hazajutni.

Másnap vettem daedalont, és kigyalogoltam a vasúthoz (jelzem két heti nem evés után, iszonyú volt), valahogy hazautaztam. A szüleim persze kinevettek.

Szerencsére a nagymamám nem így tett, azt mondta, szerinte ez pánikbetegség, és elvitt az orvoshoz. Akkor már egyedül az utcára sem mertem kilépni.

Két hetet otthon töltöttem, addigra lettem úgy, hogy szedálva valahogy vissza tudtam utazni Budapestre.

Viszont egy hónap gyakorlás kimaradt. Ráadásul gyenge voltam, folyamatos hányinger kínzott, és rettegtem, ha kiléptem az utcára. Mégis minden nap elgyalogoltam az iskolába, hogy gyakoroljak.

De semmit nem ért, a felvételi előtt volt egy verseny, ahol rengeteg ember volt, ezért benyugtatóztam magam játék előtt, így dekoncentrált lettem és pocsékul játszottam. A felvételire ezután már nem is volt értelme elmenni, ugyanaz felvételiztetett, aki a versenyen a zsürielnök volt.

Aztán újra összekerültem a párommal, azt hittem, hogy ez megoldja a problémát, a pánikbetegséget. De nem így történt. Jobb lett, de sok minden a mai napig megmaradt.

Mivel a felvételim nem siekrült, elkezdtem egy másik egyetemet, amit egyébként csak poénból jelöltem be, hiszen mindenki egyöntetűen állította, hogy mivel én vagyok a jelentkezők közül a legtehetségesebb, ha nem csinálok valami nagyon nagy gikszert, akkor tuti engem vesznek fel. Hát elég nagyot sikerült csinálnom...

A szüleim az eset után kijelentették, hogy hatalmasat csalódtak bennem és egy csőd vagyok, és nem támogatnak. Összeköltöztem a barátommal, és elkezdtem egyetem mellett dolgozni.

De nem bírtam a munkát. Az idegeim borzalmas állapotban vannak, rendszeres rosszulléteim vannak, rendszeresen sírógörcs kap el, és gyakran ájulok is. Egy év múlva kitettek a munkahelyemről, mondván a munkám sem tudom így ellátni, és a többiekre is rossz hatással vagyok.

Ennek immáron fél éve. A barátom azóta folyamatosan nyaggat, hogy menjek el dolgozni, mert ő nem akar eltartani. De nem bírok dolgozni, és értelmét sem látom, mert úgyis kirúgnának. Senki nem szereti a sírógörccsel küszködő, dekoncentrált alkalmazottat.

Egyébként sem jó a párommal, valójában rengeteget ront az állapotomon (múltkor például festettünk a falra egy mintát, és mikor hazajött, elkezdte mondani, hogy milyen bénán csináltuk, mert nem lett elég a festék, és higítani kellett volna. hiába mondtam, hogy megpróbáltuk, de akkor meg lefolyt a falon, csak mondta, mondta... végül kiderült, hogy azért csinálta csak, mert tudja, hogy ha kiborít, akkor rágyújtok, és ahhoz be kell hoznom a hamutálat, így neki nem kell fölkelnie a kanapéról!!!!).

Elhagyni viszont nem merem, mert félek, hogy akkor megint olyan beteg lennék, mint előtte.

Na meg most már az is benne van, hogy nincs hová mennem, jövedelmem nincs, a szüleim nem támogatnak, dolgozni nem bírok, amiket próbáltam, hogy pénzt kerítsek, dugába dőltek...

és ráadásul két éve nem zenéltem. úgy érzem, már soha nem fogok újra, pedig az volt az egyetlen, aminek értelmét láttam.

Fogalmam sincs, mit tegyek. Itt Pesten orvosom sincs, akihez mehetnék, magánra pedig nincs pénzem. Jó lenne legalább ezt az egyetemet befejezni, idén diplomáznék, de nem tudom, hogy fogom bírni. A párom az utóbbi időben minősíthetetlenül viselkedik velem, de nem tudok vele szembeszállni. Szánalmas, de most már az is a félelmeim közé került, hogy kirak az utcára, mert "neki nem kell sérült nő".

Nem tudom, mit csináljak. Mit lehet egyáltalán ilyenkor kezdeni? Zenélni szeretnék, de ahhoz először hangszert kell vennem, ami iszonyú drága. Amíg dolgoztam, félretettem egy kis pénzt, de még tízszer ennyi kellene legalább.

Mit tehetnék? Egyáltalán lehet ilyen helyzetben valamit tenni, vagy inkább avassam fel a szép új Margit-hidat?