Miért ilyen velem anyum? Minden szülő ilyen?

nagyon megrázott amit írtál, hirtelen nem is találom a szavakat. elöször is ne hibáztasd anyukádat, szerintem ö is ugyanúgy szenved és nem tud mihez kezdeni azért is hárítja el a beszélgetést, segítséget. az hogy egy öngyilkossági kísérletet kellett végignézned gyerekként, komoly traumát okozott benned, amit nem sikerült feldolgoznod, hiszen senkivel nem tudtál róla beszélni.

keress fel egy pszichológust, pszichoterapeutát, hidd el nagyon sokat fog segíteni. lehet hogy csak egyszer kell elmenned, lehet hogy százszor. gondolom anyuddal nem túl jó a kapcsolat, de meggyözhetnéd egy közös terápiáról, mert ilyen körülmények között biztos hogy neki is segítségre lenne szüksége.

én is voltam hasonló helyzetben, én összeszedtem minden bátorságom és ahelyett, hogy panaszkodtam volna anyumnak, hogy mennyire bánt az egész, megkérdeztem töle hogy segíthetek e neki. és bizony hatott megnyílt, sírt, megöleltük egymást és megindult a beszélgetés, meghallgattuk egymást. kiderült, hogy ö még jobban szenved a tehetetlensége miatt, meg hogy nem tudott mellém állni, segíteni.

próbáld meg, és biztos hogy nagyon szeret, hiszen ö az anyukád. hidd el. ne gyülölj

35 éves nő vagyok és mintha a saját gyermekéveimet írtad volna le.

Annyi a különbség, hogy a szüleim el is váltak, nevelőapám nem ivott, de egy munkamániás: 14 éves koromtól a háztartás, az iskola és a hugom ellátásán felül még disznót, tyúkot etettem, nyúlólat tisztítottam. Becsületem viszont soha nem volt a szemükben. Nem hiszem, hogy valaki választ tud majd adni neked, hogy miért van így. Azért visszanézek ide, hátha nekem is épülésemre szolgálnak majd a bejegyzések.

Férjhez mentem: az első házasságom megromlásában nagyon benne volt a kezük. Amíg nem volt komoly kapcsolatom elvoltak. Adtam a rezsibe, közösbe eleget. Dolgoztam, tanultam mellette.

A második férjem egy tündér. Két éve vagyunk együtt, aranyos kis kilenc hónapos kisfiunk van. Anyám tavaly - mikor öt hónapos terhes voltam - az anyáknapi virágomat kihajintotta. Kilenc hónapos terhesen - jó szóval, béküléssel mentem - kizavart a házból. Császárral szültem: bejött a kórházba egy doboz bonbonnal, tíz percig kritizált és elment. A babát azóta sem látta. Azt vágta, hogy "minek kellett férjhez menned, ha még most szarod a gyereket, hogy fogsz engem gondozni?"

Az ilyen emberek lusták és önzők. De azért ne rohanj bele egy kapcsolatba, fiatal vagy ahhoz hogy megítéld, jó-e vagy nem. Én belefutottam, és négy évem ment rá. Tanulj, tanulj, tanulj. Aztán ha már van valami ugrási lehetőséged: a jó tanulásért ösztöndíj, esetleg egyetem mellett munka, akkor ugorj! Én azt hittem, megváltoztatom őket: de nem ment. Az unokában nem a szeretetet látják, hanem azt, hogy ha itthon sok dolgom lesz, akkor nem tudok menni és náluk takarítani, disznót vágni, stb...

Nem irigyellek egyáltalán és azt kívánom, hogy találj majd méltó társat ebben az életben. Nekem sikerült, és ha anyám a feje tetején forog, akkor is a párom és a fiam az első!

Kitartás.

Nagyon nehéz életed lehet. Én nem értek egyet az első válaszolóval abban, hogy anyukádat meg kellene értened ilyen helyzetben. Ő a felnőtt és nem így kellene reagálnia. Ha teheted, menj egy olyan egyetemre vagy fősulira, ami jó messze van, próbálj bekerülni koliba. Meglátod, hogy otthon minden meg fog változni. Nálunk sokkal jobb lett minden, mert a szüleim nem láttak minden nap, így rájöttek, hogy hiányzom nekik (meg ők is nekem) és nem úgy álltak már hozzám, mint azelőtt. Ne hallgass a szülőkre, ha vissza akarnak tartani. Menj messzire el koliba. Onnan volt, aki csak havonta járt haza tőlünk hasonló okokból. Ne hagyd, hogy érzelmileg zsaroljanak, menj a saját vágyaid után. Ők az önzőek, de ezt sosem fogják belátni.

Azt szeretném kérdezni az előző válaszolótól, hogy miért segít még mindig ezek után az édesanyjának, ha az egyértelműen olyan önző, hogy csak azért szülte, hogy majd idős korában eltartsa valaki? Nem lett volna jobb megoldás jó messzire költözni? Ha ilyen édesanyám lenne, be sem engedném, nem hogy disznót vágni menjek hozzá.

Poszttraumatikus stressz is kialakulhatott Benned a verések miatt (posttraumatic stress disorder). Érdemes kikezelni hozzáértő szakemberrel, mert nem mindig múlik el magától. Sajnos nem minden pszichológus jártas a poszttraumás stressz kezelésében, tudatosan kell ilyet keresni.

Az, hogy tulajdonképpen még mindig benne vagy ugyanabban a környezetben, az nem kedvez a gyógyulásnak, tehát érthető, hogy ki akarsz kerülni. Ennek ellenére szerelmi vagy házassági kapcsolatba korai lenne beleugrani, elköteleződni. Az emberi kapcsolatok bonyolult dolgok, általában mindenféle szerződést köt az ember képzeletben ilyenkor (mégha ezt nem is szoktuk kimondani). Ha poszttraumás stressz alakult ki Nálad, akkor nagyon nehéz lesz meghoznod ezeket a szerződéseket (sokszor az ember észre sem veszi, hogy képzeletben egy szeződés jön létre). Mindenesete a poszttraumás stressz komoly dolog, eltart pár évig kikezelni, feldolgozni, még szakember segítségével is. Nehéz ilyen háttérrel felépíteni egy szerelmet, érdemes előbb kikezelni, feldolgozni a poszttraumás stresszt.

Mivel mégsem ártana az otthoni légkörből kikerülni, ezért a barátod esetleg mégiscsak adhatna egy évre segítséget, de érdemes lehet előzetesen állapodni vele, hogy a psozttraumás stressz kikezeléséig NEM lehet szó még házasságról vagy más elöteleződásről sem, ami lehatárolná az életet. Az egyetemen aztán már kaphatnál kollégiumi elhelyezést, ösztöndíjat, függetlenné válsz anyagilag is.

Ha nem akarsz mégsem új függőségbe kerülni, és mégsem jó megoldás a barátod az egyetemig kezdetéig sem, akkor is van talán lehőség arra, hogy anyagilag függetlené válj most rögtön. Jogilag nincs sok gond, 17 évesen a gyámhatóság nem sokat fog törődni a szüleid felügyeleti jogával, a bántalmazások miatt ezer ok van rá, hogy megvonja tőlük. Inkább az anyagi függetlenség érdekes.

Talán az önkorményzat/családsegítő adhat annyi juttatást, amiből kifér egy albérlet. Valószínűleg érdemes hivatkoznod a poszttraumás stresszre. Ezt szerintem hitelesen tudja majd igazolni Számodra a pszichológus, mert ilyen régtől tartó bántalmazás biztosan nyomot hagy. Az önkormányzat szociáélis osztálya majd megítél Neked annyi juttatást, hogy azonnal albérletbe mehess, egyébként is csak átmemeneti segélyről van szó (azt könyebben megítélik), hiszen hamarosan úgyis egyetemesta leszel, aki ösztöndíjra, kollégiumra jogosult.

Ha van valami kereseted, könnyen találsz olyan pszichológust,aki a psozttraumás stresszhez ért. Ha nincsen önálló kereseted, akkor is talán van ilyen szakember társadalombiztosításos alapon is. A családorvos meg tudja mondani, vagy az OKIT is tud tanácsot adni.

[link]

Édesapád baját csak találgatni lehet. Sok személyiségzavar okozhat ilyet, és ezek elég különbözőek lehetnek. A bántalmazás mindenesetre bűncselekmény, és mindenkép komoly személyiségzavar. Pontosan nem lehet még tudni, milyen fajta, ezek elég különbözőek lehetnek. A pszichopaták sohasem gyógyulnak meg, a neurotikusak esetleg igen. Mindenesetre felnőtt ember, tehát a tetteiért felelős, nem kötelességed megbocsátani neki, erkölcsi értelemben sem. Ha mégis úgy döntesz, akkor is az egy lassú folyamat, és érdemes szakemberrel átbeszélni, mert a hamis megbocsátás szerintem rosszabb, mint a bevallott harag. A düh meg a gyász különben is fontos és egészséges dolog, mindkét érzés az ember egészségét szolgálja, fel kell dolgozni, nem pedig elfojtani. Én óvatos vagyok azzal, hogy kegyetlen embereknek megbocsássak, hacsak nem nyilvánvalóan beszámíthatatlanok vagy elháríthatatlan kényszerhelyzetben cselekszenek (általában nem).

Édesanyád viselkedése sajnos nagyon jellemző a bántalmazói családokra. Ahol bántalmazó van, ott az áldozatok nem segítik egymást, hanem közömbössé válnak.

A szülőkkel kapcsolatban személyes jellegű tanácsot nem tudok adni, mert az én helyzetem más, már 35 éves vagyok. Gyerekként még én is esszencialista módon gondoltam apámra, mint Te. ,,Ha vert is, akkor is az én apám''. Mintha a szülőben elszakíthatatlanul benne lakoznaa szülőség, mint a tűzben a meleg. Ma már nem tudok esszencialista módon gondolni a szülőkre: szerintem a szülőség egy SZERZŐDÉSes jellegű dolog, nem pedig olyasmi, ami elszakíthatatlan része az embernek. Számomra most a szülő olyasvalaki, aki egy ilyen szerződést felvállalt. A szülő nem jobban szülő, mint ahogy az ügyfél ügyfél: egy TÁRSADALMI KONSTRUKCIÓ, egy szerződés, szerepvállalás. Nem lakik benne elszakíthatlanul a szülőben a szülősége, csak egy szerep, ami a legtöbb embernél pesze mélyen és jól és csodálatosan működik, de a bántalmazó embereknél meg roszzul működik a dolog, és és ekkor érdemes lehet felbontani a szerződést. Szóval nem tudok már úgy gondolni apámra, hogy ,,ha vert is, az én apám'', számomra már ő csak egy szélhámos, aki felvállalt egy szerződést, amit pillanatig sem gondolt komolyan.

Úgy tűnik, gyerekektől természetes, hogy esszencialista módon gondolnak a szüleikre, ennek talán valami mély fejlődáslélektani vagy evolúcióbiológiai okai vanank.Ezért aztán a saját gondolkodásmódom, amit itt leírtam, nem biztos, hogy segítséget jelentene Számodra.

A szülők elengedésében (esetleg a megbocsátásban, ha úgy döntesz végül, én nem döntöttem így), pszichológus tud igazán segítséget adni. Sajnos a poszttraumás stressz kezelése szakemberrel is eltarthat pár évig, de enenk ellenére is érdemes megtenni, mert különben a tünetek végigkíséretnek Téged sokáig, és rányomhatják bélyegüket a párkapcsolataidra, önbizalmara, önértékelésedre, munkádra, sőt később a saját gyerekeid nevelését is tökretehetik.

Szia!

Nekem is elég nehéz gyerekkorom volt, ezt csak azért írom, hogy érezd tényleg nem vagy egyedül.

Jól gondolod, hogy még korai lenne összeköltözni a pároddal, mert (bocsi), de sosem tudhatod meddig lesztek együtt és nem kell az neked, hogy a fejedhez vágjon dolgokat.

Szerintem légy egy kis türelemmel. Bírd ki az érettségiig és válassz egy jó távoli egyetemet/ főiskolát. Költözz koliba és akkor nem kell minden nap átélned ezt a kiszolgáltatottságot! Ha anyukád nem akarja engedni, akkkor állj a sarkadra és magyarázd el neki, hogy ez a Te életed és attól, hogy az övé így alakult a Tiédet még nem kell tönkretennie!

Ha erre azt lépi, hogy nem támogat anyagilag, akkor vállalj nyári munkát, vagy ha már fősulis leszel vállalhatsz diákmelót!

Tudom ez sok így egyszerre és nehéznek tűnik, de függetlenné kell magad tenni tőlük! Ha nagyon nem alakulnának a jól a dolgok a távolság hatására sem a fősuli után kimehetsz külföldre dolgozni!

Nagyon drukkolok neked.Remélem meg fogod találni Önmagad és erős leszel!

Minden jót!

18:37-ről folytatás:

Azért is valószínűnek tartom, hogy az önkormányzat meg fog Neked ítélni annyi támogatást, hogy azonnal albérletbe mehess, mert ez tulajdonképpen nem is kerül nekik olyan sokba. Hiszen a szüleid valószínűleg kapnak valami családi pótlékot vagy ilyesmit Utánad (meg testvéreid után).

Ezentúl Te kapnád ezt az összeget közvetlenül, szüleid kiiktatásával. Sőt az önkormányzat rátenne még egy kis átmeneti segélyt, ebből már kitelne az albárletet és az önálló megélhetésed.

A részleteket az önkormányzat szociális osztályán és gyámügyi osztályán tudod megbeszélni. Ha nem mersz teljesen üres kézzel odamenni, akkor előbb fordulj pszichológushoz, majd ő ad Neked szakvéleményt. Ha a szakember tényleg poszttraumás stresszt állapít meg Nálad, az bőven elég ok ahhoz, hogy a gyámügy megvonja szüleid felügyeleti jogát, a gyerekek után járó állami támogatást közvetlenül Neked utalja ki, és a szociális osztály is rátegyen valami átementi segélyt.

Írtad. hogy vannak testvéreid is. Ha úgy érzed, veszélyben vanank, és nem tudod, mit tegyél, akkor az ingyenes, anonim krizistelefonon (meg emailben is) akármikor megkérdezheted, mit lehet tenni.

[link]

Lehet, hogy a gyámhatóság is tud segíteni testvéreid ügyében, ha úgy látod jónak. Általában megkérdezik őket is a saját kívánságuk felől. Az állami gndozásba vételt ma már kerülni szokták. Inkább megpróbálják más rokonhoz helyezni a veszélyeztetett gyerekeket. Persze, ha függetlenné válsz, akár Te is megkaphatod őket.

Pár írás a poszttraumás stresszről. Sajnos a családon belüli erőszak áldozatainal nagyon gyakran kialakul.

[link]

[link]