3 éves fiam fél tőlem? Mit csináljak?

Bocsi, (nem olvastam még a többieket), de nekem van két fiam és egyszeri kiabálástól és ajtó csapkolódástól nem alakul ki tartós félelem érzet egy szülővel kapcsolatban, ez hülyeség.

Ott más lesz.

Én is kiabáltam már (és csapkodtam ajtót) az elmúlt évek alatt , de szeretnek a fiaim és ragaszkodnak hozzám).

Amúgy 2,5-4,5 évesek.

Nekem ez fura. Vagy mi vagyunk furák, döntse el mindenki...

Nálunk előfordul, hogy felemeljük egymással a hangunkat, nem azért, mert pszichopaták vagyunk, csak amolyan "olasz család", mindkettőnknek megvan a temperamentuma. Velem is volt, hogy kiborultam, és belerúgtam a vécéajtóba. A kicsi (10 hónapos) pedig kinevetett.

Milyen a kapcsolatod egyébként a kisfiaddal, játszotok együtt sokat ? Beszélgetsz vele, olvasol neki mesét ? Ezen a két eseten kívül sose hallott még hangosabban beszélni ? Lehet, hogy szegény tényleg nem tudja hová tenni, de 3 évesen már valamennyire el tudja mondani, ha ügyesen beszélgetsz vele. Én csak annyit tennék a helyedben, hogy megnyugtatnám, apa is mérges néha, neki ettől félnie nem kell, mert nem miatta van, és nem is fog ellene irányulni - persze az ő szintjén elmagyarázva.

Ugyan. Nálam is volt olyan, hogy kiakadtam, és megijedtek a gyerekek. Akkor ez úgy zajlott le, hogy a mostohaanyósomnak volt egy óvodás korú lánya. Egy kis hisztérikát nevelt belőle, és állandóan vinnyogott. És mivel a mellettünk lévő lakásban lakott, mindig mindent hallottunk. Egyszerüen lehetetlen volt elviselni. Volt egy időszakon, mikor non-stop boltban voltam állandó éjjeles, és nappal aludtam volna, ha a kiscsajtól lehetett volna. 1 hét alatt kiborultam, és mikor aznap már vagy 30-adjára riadtam fel arra, hogy ő a szomszédban hisztizik éppen, elborult az agyam, és üvöltve átrohantam, hogy vagy azonnal befogja a pofáját, vagy én hallgattatom el, de örökre. És mikor visszamertem láttam, hogy az én gyerekeim meg belebújnak az apjukba szinte, és rémültem hüppögnek. És a férjem is meg van döbbenve.

El is hiszem egyik pillanatban még békésen szendergek, a másikban meg dühöngő őrültként rohangálok. Ráadásul éppen ők is a délutáni alvásukból ébredtek, persze ők már rám. Ez volt az, amit nem tudtam, és ezért is rémültek mg annyira.

Akkor hogy a mérgemet már kiadtam a szomszédban, nyugodtan le tudtam velük ülni, és apjukkal közösen megnyugtattuk őket. Ők is értették, hogy mi van, mert ők is nehezen viselték miss hisztérikát.

De utána csend volt........ úgy egy hétig. És utána már elég volt csak átmennem és azt mondani, hogy kuss legyen. Félt már tőlem, igy nem igen mert akkora hangerővel hisztizni.

Itt más lesz a háttérben, nem az egy évvel ezelötti kirohanásod.Nyugi.

Tervezzetek közös programokat, vidd el öt az állatkertbe, játszoházba, beszélgessettek sokat.

"Szülő létedre ne kérj bocsánatot,nem őt bántottad. Elég baj,hogy ma már a pszichológusok is ilyen ostobaságot javasolnak. "

Csak a befásult emberek mondják azt, hogy "szülő létedre ne kérj bocsánatot"...már miért ne kérjen? Hibázott, bocsánatot kérhet...Tőlem sosem kértek bocsánatot a szüleim, pedig néha lett volna amiért. Attól nem lett volna kisebb a tekintélyük előttem, viszont nőttek volna a szememben.

Sajnos ők is ezt az elvet vallják...mekkora ostobaság...

(És itt nem arról beszélek, hogy beversz a gyerek fenekébe és utána bocsánatot kérsz. Az már következetlenség...de a fenti esetben igenis bocsánatot lehet kérni)