Miért viselkedik így az apám?

Előre is elnézést, hosszú lesz! Az apámmal kicsiként sülve-főve együtt voltunk. Ő készítette a reggeli kakaómat, vele néztem a Thomas mozdonyt, és mindez nagyon szép volt, de elmúlt. Elkezdtem felnőni, csajosodni, és a kérdéseimmel szívesebben fordultam anyához, és vele nagyon jó lett a viszonyunk. Viszont apával megromlott, nem is kicsit. Anyukám szerint az volt a nagy törés az életében, hogy betöltötte a negyvenet, de mindennek már lassan hét éve, és azóta semmi sem változott, max. rosszabbodott. Apa borzasztó sértődékeny lett mindenre és mindenkire, pl. anyukám megbántja valami aprósággal, amire én kamaszként is legyintek, de ő már nagy duzzogva bevonul a szobába, hozzá sem lehet szólni, szegény anyukám meg rohan utána, és egyre csak ismételgeti a "Bocsánat!" -okat. Nem akarja elfogadni, hogy én és a húgom is lassan nővé érünk, kilépünk az édes-kicsi-lányka kategóriából, és ezt mindenféle különböző dologgal akarja megakadályozni. Jó példa erre a ruhavásárlás: mindig veszi a kislányos, nagyon mintás pólókat, még akkor is, ha az drágább, mint a kicsit nőiesebb fazonú (ez alatt nem a hasig dekoltáltat értem, természetesen, hanem a finomabb, elegánsabb stílusú felsőket), és akkor neki evvel le is van tudva a vásárlás. A legtöbb esetben nélkülünk megy el nekünk ruhát venni, és ilyen és ehhez hasonló holmikkal jön haza. Anyukám ezzel szemben segít nekünk megtalálni a stílusunkat, terelget minket, és néha olyan jó holmikat kapunk tőle, hogy csak pislogunk. Tehát szó sincs arról, hogy ne látná, milyen úton indultunk el, de mintha teljesen ellene lenne. Elnézést, tudom, hogy ez nem a legjobb példa, de engem ez egy pár év után már nagyon bosszant és bánt, mert kissé úgy érzem, engem sem akar elfogadni olyannak, amilyen vagyok és leszek. Ehhez jönnek még a kirohanásai, amik az esetek egy jó részében megmagyarázhatatlanok vagy indokolatlanok. Itt van erre is egy példa: nyáron anyukám, húgom és az öcsém egy hétre leutazott Debrecenbe vigyázni egy rokonra, és erre az időre kettesben maradtunk. Megbeszéltük, hogy vasárnap kitakarítjuk a nappalit. Szombat este ültem a gép előtt (tudom, ez nem dícséretes, de a mai tinik túlnyomó többsége ezt teszi, ha unatkozik) és zenét hallgattam fülhallgatóval, ami jól szigetelt, hogy mások ne hallják, mit hallgatok éppen, viszont az a hátránya, hogy én sem hallom, mit csinálnak mások, csak ha közel vannak. Tehát hallgattam a zenét, és hallottam, hogy jön föl a lépcsőn. Levettem a fülhallgatót, kikapcsoltam a zenét, hátha nekem akar mondani valamit. Hát bizony akart! Nekiállt velem üvöltözni, hogy mi az, hogy miközben én tudom, hogy ő a földszinti nappalit és előszobát takarítja, nem megyek le segíteni. Csak néztem, és nem értettem az egészet, mindamellett, hogy bántott. Eleve vasárnapra beszéltük meg a dolgot, és szombat volt, fel sem ötlött bennem, hogy ő ma neki akar állni takarítani, másrészt hogy hallhattam volna, amikor a fülemen ott van a fülhallgató. Persze amikor ilyen dühös rám, és kiabál, akkor meg se tudok nyikkanni, védekezni, így csak füstölgött és elvonult, otthagyva engem könnyekkel a szememben. Szintén a kettesben töltött egy hét alatt volt, talán pénteken, hogy kinyitottam a hűtőt, és megláttam két üveg citromos vizet, olyan fajtát, amiből apukám az elmúlt pár este alatt mindig megivott egyet - egyedül. Gondoltam, kedves leszek vele, és mivel láttam, hogy nincs nála egy másik üveg, kitettem mellé egyet. Erre ő rámförmedt, hogy "Jó lenne, ha legalább ez a két üveg megmaradna anyáéknak!" Mintha én egy kortyot is ittam volna abból a vízből! Sosem kínált meg, kérni meg nem mertem. Így hát visszatettem a vizet, és - mondanom sem kell - az estét ismét sírással töltöttem. Nemrégiben fordult elő, egy hétvégén, hogy a szobámban olvasgattam épp, amikor hallom, hogy lent megy az üvöltözés. Korábbi tapasztalataim alapján jobbnak láttam nem lemenni, de nem kellett sokat várnom, hogy megtudjam, mi történt. Pár perccel később bejött a húgom, vörös volt a szeme, és tudtam, hogy alig tartja magát, hogy ne sírjon. Aztán kijelentette: "Dóri, én már nem bírom ezt az egészet!" Kiderült, hogy Anna lent volt az öcsémmel, és apukám nekiállt rendet rakni (a húgom szerint alrébb tett két ceruzát, de ez az érzéseit tekintve irreális, de gyanítom, a pakolás mértéke közel járt ahhoz a két ceruzához), és mi az, hogy ő nem pattan és segít? Persze, megértem én, hogy be kell segítenünk, nincs is vele baj, de szóljanak nekünk, hogy most kezdünk, mert nem vagyunk telepaták. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát, de ugyanez vonatkozik a felnőttekre is, vagy nem? Mert ha nem, akkor nem akarok felnőtt lenni. Ezen a héten volt, hogy többszöri kérés után végre hozott nekünk kisalakú vonalas füzetet. Nekem Magyarország térképet kellett csinálnom a másnapi földrajzórára, és camera obscurát fizikára, és evvel - valljuk be - eléggé elfoglaltam magam. A füzetek lent pihentek a nappaliban, ami részben az én és a húgom hibája is volt, ezt beismerem, mert felhozhattuk volna őket, de akkor valahogy elmaradt, elfelejtettük. Hallottam, hogy lent már megint megy a balhé, de ezúttal hallottam, hogy a füzetekről van szó, és lementem, hogy felhozzam őket, mielőtt apukám felüvölti a házat. Amikor leértem, már jött is a lekifröccs, hogy "Nem igaz, hogy én sokat dolgozok a füzetekért, hazahozom őket, titeket meg egyáltalán nem érdekelnek, kivágom az összeset, és akinek itt egyedül joga van megsértődni, az én vagyok!" Egy szót sem szóltam, csak siettem föl az emeletre, ahol már ott várt a húgom, és segített a füzeteknél. Tudom, ez a néhány példa nem elég ahhoz, hogy igazán tiszta képet fessek a helyzetről és az érzéseimről, és tudom azt is, hogy az éremnek két oldala van, de ezt a viselkedést nem értem. Ő, kezdő klimaxosként, hormoningadozások közepette bármit megtehet, de én, a kamaszkorom sűrűjében, szintén tele hormoningadozásokal, félelmekkel (amiknek részben az az oka, hogy nem ismerem a saját lehetőségeimet és testemet), nekem úrilányként kéne viselkednem? Bevallom, van, hogy visszafeleselek, ha még nem vagyok teljesen oda, de ok nélkül ma már alig támadok, azt az időszakot szerencsére már magam mögött tudhatom. A visszafeleselések néha önvédelmek, de többségükben akkor hangzanak el, amikor a húgomat vagy az öcsémet védem. Amikor nagyon le vagyok törve, anya avval vigasztal, hogy apa nem volt mindig ilyen, 20 évvel ezelőtt kedves volt és figyelmes, ezért szeretett bele. De a testvéreimen és rajtam a húsz évvel ezelőtti apám emlékképe nem segít, a jelenben vagyunk, és egyre erősebben érzem a dühöt és a félelmet egyszerre. Úgy érzem, már egyáltalán nem szeretem, és ez úgy, hogy ő mégiscsak a vér szerinti apám, nem igazán normális itt, a 21. században. A ház légköre is elromlik, abban a pillanatban, ahogy apa este belép az ajtón. Annával megbeszéltük, hogy amint lehet, közösen elköltözünk, bér-, vagy öröklakásba, anyagiaktól függően. Mivel pár éven belül mindketten nagykorúak leszünk, erre remélhetőség szerint nem kell olyan nagyon sokat várni, de persze bármi befolyásolhatja a dolgot. De hiába "szabadulunk" mi ki Annával, az öcsémért rettenetesen aggódom. Ő most télen lesz hét éves, nyilván szüksége van még az anyjára egy jó pár évig. Az igazat megvallva anyát sem értem. Nem kérem tőle, hogy váljon el (bár megmondom őszintén, néha szeretném), mert ez az ő élete az ő döntéseivel. Apa vele ugyan kedvesebb, mint velünk, de anyával is nagyon kiállhatatlan tud lenni, főleg mivel anya bombacsinos nő, szuper az alakja, szerintem szép az arca is, és ő nem igazán egy szuperpasi. Anya és az én véleményem szerint is attól tart, anya egy másik pasi kedvéért akar folyton csinos maradni. Én tudom, hogy erről szó sincs, anyának esze ágában sincs lelépni egy idegen férfival. Én elfogadom, hogy anya nagyon szereti apát, és vele akar maradni, de ha az én leendő férjem ezt tenné velem és a gyerekeinkkel, bizony elgondolkoznék azon, mit is várok ettől a kapcsolattól. Persze, én könnyen beszélek, hiszen még nem volt párkapcsolatom, és tudom, hogy ha szeretünk valakit elnézőbben vagyunk vele. Elnézést a sok személyeskedésért, nyafogásért, de szeretném tudni, más is élt-e már át hasonlót, másnak is voltak-e már hasonló gondjaik a családjukban, és végül hogy tették magukat túl rajta. Köszönöm mindazoknak, akik végigolvasták ezt a regényt, és értelmesen válaszolnak. 15/L