Miért nem visel meg a szakítás?

Amikor vége lett a több éves kapcsolatomnak nem sírtam, nem zárkóztam be, nem lettem depis, nem pocskondiázom, én szakítottam egy hónapja, nem is lenne rá okom. Az az igazság, hogy túl jól viselem, pedig azt hittem, mint a filmekben neki állok fagyit zabálni ,majd a barátnőkkel buliból butikra járom a várost. Persze, ami olyan cucc volt (pl fénykép) azt eltettem egy dobozba, be az ágy alá, de nem dobáltam ki dolgokat, amik hasznosak, azt használom is, de nem emlékeztetnek rá, hogy most kidobjam, széttépjem... Kérdezgetik, hogy eszembe jut -e erről meg arról, de nem, elengedtem, sőt ha találkoznánk se ugranák neki, vagy kerülném el messziről, még beszélgethetnénk is. A családom sajnál, hogy "jaj szegény", mintha vénlány lennék, aki senkinek sem kell,pedig sokkal jobban vagyok, mint a kapcsolatban és végre kinyílt a szemem, tisztábban látok dolgokat. Úgy mondanám, hogy tanultam a dologból, tudom , hogy ki illik hozzám (hát ő nem, azt már holtbizti), mik a hibáim és ő egy része volt az életemnek, amit lezártam, túlléptem rajta, de otthon azt hiszik bemagyarázom a dolgot, csak hogy ne aggódjanak értem. Mit tegyek, hogy elhiggyék, pár nélkül is lehet élni, nem egy srác adja meg az értékem, nem tőle leszek valaki?

Mondtam már többször is nekik így, erre az arcukra volt írva " jaj szegény,nincs még túl, mi lesz vele".

24l