Szakítás után mit éreznek a szakító felek?

hát..

engem egyszer elhagyott mert, hogy már nem szerelmes..nagyon rossz volt..hiányzot nagyon, sokat sírtam..sokat gondoltam rá..sokkal fontosabbnak éreztem miután elhagyott, mint ameddig együtt voltunk.

Utána megkeresett, hogy hiányzok neki, kibékültünk, de már nem az igazi a kapcsolatunk, így én már felkészültem megint erre, hogy lelkileg megerősődjek, mire ténylegesen odakerülünk.

Ami nekem hatott: a futás.

De ami igazán tud segíteni egy szakításon az csak is az idő..

Én azt éreztem, hogy hála Istennek megszabadultam tőle. Szakítás okai:

kezet emelt rám(nem egyszer csinálta ezt, de állítása szerint nem ütött volna meg)

erőszakoskodott(pl. a szexben, valamit nem akartam, és ő csak mondta, hogy, de akkor is meg fogjuk csinálni) lekurv.zott, leribizett, nem figyelt rám szex közben, ő elment, aztán csak befeküdt mellém, mondom neki, hogy nem tudok elmenni, erről ő azt mondta, hogy nem ő tehet róla, vegyek vibrit, azzal talán sikerülni fog(egyedül mindig el tudtam menni)

a természete a kapcsolat végére teljesen megváltozott, lenézte a beteg embereket, zsidókat stb. Istenítette Hitlert, az elején azt hittem, ,csak viccel, de az ilyesmi megnyilvánulásai egyre gyakoribbak lettek.

Mindig neki kellett igazat adni.

Egy fiú haverommal beszéltem és egyből felment az agyvize, hogy mit képzelek magamról, nem bírok a pics.mmal, ne merészeljek megint beszélni vele, mert megveri a haveromat. De közben ő meg nézte a csajokat az utcán, meg a neten... és mondta, hogy de megb.szná őket.

Nagyon fájt a szex még a sokadik alkalom után is (szűz voltam) és azt mondta, hogy csak megjátszom.

Inkább nem is folytatom tovább a felsorolást, ez már bőven elég ok volt a szakításra.

Amikor szakítottam vele, akkor 2 napig csak bőgtem, őt ennyire nem hatotta meg a dolog, mert egyből leste a csajokat. Már nem hiányzik, és ha meglátnám elgondolkodnék, hogy egyáltalán szóba álljak vele. Amúgy fél évet voltunk együtt, és a 2. hónapig minden rendben volt, de utána kezdte ezt a viselkedést produkálni. Azt hittem megváltozik, azért nem szakítottam vele akkor még.

18/l

1/ Vagy 7 évet kínlódtam G-vel, első komoly kapcsolat. Eleinte jól kijöttünk. Közös érdeklődés, közös hobbi, elvoltunk. De együttélni nem tudtunk. Én szüleimnél laktam ő egyedül az anyja házában. Ha két hetet voltam nála, akkor legalább 2szer összevesztünk. Ő szeretett koszban élni, takarítani nem tanították meg. Én nem akartam beavatkozni, de idő után nem bírtam, mondtam kitakarítok, stb... Nem hagyta, mert ígyúgy amúgy. Jó, tűrtem, gondoltam majd ha összegyűjtöm fél lakásra a pénzem, neki is van annyi, majd veszünk egy közös lakot és azt együtt alakítjuk ki (nekem is lesz beleszólásom), rend lesz. Hát de ő meg nem akart lakást venni, sőt az anyjáét is el akarta adni, mert szerinte az albérlet jobban megéri.

Tehát kiderült, hogy teljesen más szemlélete van.

A párkapcsolattal is úgy volt, ez is csak későn derült ki, hogy szerinte amíg jó két embernek együtt addig jó, volt x szép év, utána mással is ugyanolyan boldog lehet az ember. Persze jól elvolt velem, nem akart szakítani. De ez a felfogás, és hogy lehetetlenség közös életet kialakítani, teljesen eltaszított magától, magányosnak éreztem magam és egy nagy vita után azt mondtam, hogy soha többé nem megyek el hozzá, nem leszünk egy pár. Beszélni beszélünk, de szerelmet sosem tudnék felé érezni már. Sőt el is hízott, undorító. Nem kezdeném újra vele.

A szakítás maga idegesített, de nem hiányzott, hisz púp volt a hátamon. Ami fájt az az, hogy iszonyú sok időt elpazaroltam rá. Nekem nem volt egy szép emlék, ahogy az ő elméletében van. Na azóta sem találja utódomat, de nem érdekel.

2/ Következő sráccal sokkal jobbnak tűnt. (1éves kapcsolat) Vele nem éreztem olyan magányosnak magam, sokkal figyelmesebb volt. Csak nem szeretett beszélgetni. Alig tudtam meg róla valamit. Ezért mivel sose válaszolt semmire, egy idő után nem kérdeztem, csak figyeltem mit csinál. Szakítani akartam, mondogattam is, hogy ez nekem így nem jó. De még kivártam. Na de ő is beleunt, és egyszer csak azt mondta, hogy hagyjuk ezt abba. Hogy is mondjam, fájt igen. Vele jobb volt bizonyos szempontból. De szemétségnek éreztem, hogy előjelek nélkül kijelenti, hogy vége, és innentől fogva ne találkozzunk. Semmi indok, semmi beszélgetés. Ettől az eljárástól nagyon dühös voltam. Én is mondogattam, hogy ez így nem jó, de ilyen hirtelen nem támadtam volna hátba...

Mindegy, egy gyerekes hapsi volt, baromira nem érdemelt meg. hiányzott egy darabig az ölelése, hogy úgy tudott átölelni ahogy az előző G nem... De aztán megszoktam nélküle, már másnap tudtam, hogy vele se soha többé. 2 hónap múlva felhívott, hogy nem-e megyek el vele valahová. Mondom jó, menjünk. Egy közös programba nem halok bele. Persze ő vissza akarta csinálni. De mivel beszélgetni továbbra sem tudott, vidáman szórakoztam a helyen, ahol voltunk, és a közeledését észre sem vettem direkt. Hát ettől bizony szenvedett... Röhögtem rajta magamban, nem érdekelt. 1 hét elég volt kigyógyulni belőle...

4 év után tettem ki,túl unalmas,túl lapos volt,már veszekedni se volt "kedv",nehogy bármit csinálni,lusta volt még a szexhez is (26 éves pasiról van szó),állandóan csak zabált meg aludt.Kértem rengetegszer hogy változtassunk,semmi.Fenyegetőztem szakitással,nem hitte el.Kitettem nagynehezen.Hiányzott,de csak a megszokás miatt.Adtam neki egy utolsó utáni esélyt,bizonyitsa be hogy szeret,hogy képes férfi lenni.Bebizonyitotta hogy csak egy hisztiző gyerek szintjére képes.

Előtte egy volt akivel szakitottam,pár hónap után.Állandóan csak a buli az ivás és a szex.Nem láttam a jövőt túl fényesnek.25 alatt oké,afelett nagyon nem.

Ő cseppet se hiányzott.

Helló! Elég régi kérdés de azért válaszolok rá mert nekem most aktuális.

A pasimmal egy évig voltunk együtt, az elején úgy éreztem ő az igazi, tökéletesnek láttam mert olyat adott amit az exeim nem, tiszteletet. Tisztelt engem, felnézett rám, bármit megtett volna értem. Aztán ahogy elmúlt a rózsaszín köd, hirtelen nagyon megváltozott. Minden más fontosabb lett neki, folyton vitatkoztunk emiatt mert ha szóba hoztam kikelt magából és leordította a fejemet, aztán egyre több idegesítő szokását vettem észre, elkezdett manipulálni és irányítani az életemet, rávett hogy kimenjek vele külföldre pedig nem akartam. De nem szakítottam, azt gondoltam majd megváltozik ha sokszor veszekszünk emiatt... Aztán az összeköltözésnél döbbentem rá hogy ez sosem fog változni és ennek véget kell vetni.

Fájt nagyon, hogy ezt kellett tennem, mert komolyan hittem abban hogy ő az igazi. De csalódást okozott és nem bírtam tovább. A szakítás utáni hetekben borzasztóan éreztem magam, igyekeztem távol maradni tőle de folyton az járt a fejemnen hogy rossz ötlet volt, vissza kell szereznem. Végül 1 hónap sírás után a legjobb barátnőm egy jó nagy pofonnal ráébresztett milyen gáz a viselkedésem és jól döntöttem mikor kidobtam :)