Mégis mit tegyek, segítség?

Szerintem menj el. :(

vegyél erőt magadon, ez nem az élet legszebb pillanata, ide erő kell. de szerintem amíg van esély életében találkozni a szeretteddel, és elbúcsúzni tőle, addig ott a helye az embernek. nyilván fájdalmas. a régi mosolygós emlékek meg megmaradnak, de talán ez az utolsó lehetőség találkozni az emberrel, aki hamarosan nem lesz veled! és ezt nem kellene elszalasztani. én így gondolom.

hát szerintem meg ha nem is mennél,akkor is úgy emlékeznél rá mint amikor utoljára,mosolyogva láttad

én asszem 8 éves lehettem mikor nagypapám meghalt

és én előtte azt se tudtam hogy beteg mert nem mondták el a szüleim

és bár nem mehettem velük a kórházba,még mindig úgy emlékszem rá mint mikor csoszogott a papucsában vagy amikor mindig mikor mentünk hozzá,lehajolt hogy adjak puszit,én meg nem mertem mert utáltam kiskoromban puszilkózni

szerintem nem lenne csúnya dolog ha nem mennél,én meg kn 3-4 éve még halottak napján se merek kimenni a temetőbe se mert nem akarok visszaemlékezni arra amikor meghalt fiatalon a sógorom (23 éves volt)

szóval szerintem nem vagy attól gyáva hogy nem mész

bár te döntésed

13l

Szia!

Nekem pár éve halt meg az egyik nagypapám. A kórházban mindennap láttam, etettem. Utolsó nap is bementem hozzá, majd hajnalban meghalt. Örökre emlékszem, ahogy ott ült az ágy szélén, fáradtan, szinte mozdulni sem bírt. Pedig ő volt a család szigora, neki senki nem mondott ellent.

A másik nagypapám tavasszal halt meg. Őt a halála előtt 1 hónappal láttam (messze laknak). Majd akkor telefonált mamám, amikor már kórházban volt. Azt mondta, hogy ne menjek, ne lássam így. Nem mentem. Nem bántam meg és egyik esetet sem csinálnám másképp. Ebben neked kell döntened, hogy milyen lelki állapotban vagy. Ettől még imádtam, tiszteltem mind a két nagypapám, és örülök, hogy 20 ill. 26 éves koromig velem lehettek, és az egyik megismerhette a Dédijét.

és nem értem, hogy abból, hogy gyengének érzem magam ahhoz, hogy őt úgy lássam, te hogyan következtettél ezekre, amiket leírtál. Hol vág a témához? Ne haragudj, én is ingerültebb vagyok most, és csúnyábban válaszolok, de ennek semmi köze ahhoz, hogy a nagynéném haldoklik!:(

Nem feltétlenül rád értettem, csak azt mondom, hogy nagyon sokan így gondolkoznak. Tudom hogy érzel, mert én is keresztülmentem már ilyeneken. De van, mait meg kell tennünk. Ha nem érzed magad ahhoz elég erősnek, hogy elmenj, akkor ne menj, de ha (egyre gyakoribb esetben) mindenki lemond már a családtagjairól, akkor hova fogunk így jutni? Én meg azért beszéltem így, mert egyre sűrűbben látok ilyeneket. Nagymamák, akiknek teher az unokájuk, szülők, akik inkább lepasszolják a gyereket, mert nem tudják őket (meg)nevelni, vagy olyanok, akik a saját szüleikről való gondoskodást felesleges nyűgnek érzik. Arra viszont nem gondolnak, hogy pont azokkal teszi ezt, kik őt felnevelték. Én ezt tapasztalom nap mint nap.A világ változik, a gondolkodásmód is. Már nincs időnk törődni azzal, akivel kellene, és már nem is akarunk.