Elvagyok keseredve:Mit tegyek?

Nagyon rossz volt olvasni, amiket írtál, mert én gyerekként ugyanezeket láttam annyi különbséggel, hogy apám nem bántotta anyát soha (vagyis csak egyszer, mikor velem volt terhes), de ránk néha kezet emelt, ha eldurrant az agya.

Először is a lelki terror is bántalmazásnak számít, attól függetlenül, hogy ezt nagyon sokan nem veszik annak, amíg át nem élik.

Másodszor nálunk ez a bizonyos lelki terror egész kicsi koromban elkezdődött, de mivel bántalmazás nem volt, én csak 12 évesen figyeltem fel arra, hogy mi folyik otthon, mikor már nem csak akkor ordított apám, ha mi nem voltunk a közelben. Onnantól kezdve folyamatosan beteg voltam, lelkileg nagyon megviselt az az időszak. Ma már tudom, hogy anya is elég gyenge lelkületű ember, kétszer öngyilkosságot is megkísérelt, szerencsére sikertelenül. Én ezután megedződtem lelkileg és képessé váltam rá, hogy szembe szálljak apámmal és megvédjem anyát, ha úgy adódik. Valamiért tőlem mindig jobban tartott apám, mint bárki mástól. De ettől függetlenül is volt olyan, hogy ok nélkül leordította a fejünket. Ehhez még hozzá jött az is, hogy elkezdett inni, de csak olyan mértékben, hogy másnak ne tűnjön fel, viszont ennek hatására velünk kegyetlen volt és ráadásul anya szinte a házból sem léphetett ki, mert ha szóba állt egy férfival, akkor kitört a világháború. Ja és persze apám folyamatosan k*rvázott, amit szintén csak utólag tudtam meg és ő maga dicsekedte el. Persze kívülről ezt senki sem érzékelte, mert szép körülmények között éltünk, szép lakás, szép autó, mindent megkaptunk. De számomra az is világossá vált, hogy ez szándékosan a külvilág felé mutatott álca volt, hogy senki se gyanakodjon, mindenki csodálkozott is, mikor anya végső elkeseredésében panaszkodott egy kicsit, senki sem hitt neki. Végül 17 éves koromra már annyira elfajultak a dolgok, hogy én könyörögtem anyának, hogy váljon el és költözzünk nagyimhoz. Csak úgy mert belevágni, hogy átbeszéltük, hogy most nagyon nehéz időszak következik és erősnek kell lennünk és mindig összetartanunk. Amikor közölte apámmal, hogy válni akar, ő teljesen kikelt magából, onnantól kezdve pokollá vált az életünk. Nem mertem anyát egyedül hagyni, mert féltem, hogy az idióta apám megöli. Éjszakánként az én szobámban kuporodtunk össze hárman a kis ágyamon és apám közben csapkodott és ordított, mi meg nem mertünk elaludni és mikor már napok óta ment ez, anya adott nekünk egy-egy fél szem nyugtatót, mert másképpen nem tudtunk megnyugodni annyira remegtünk. Végül nagyimhoz költöztünk és próbáltunk minden kapcsolatot megszakítani vele, de folyamatosan zaklatta anyát, fenyegette, hogy várni fogja a munkahelyén, meg ráküld pár embert és megöleti, mi meg természetesen rettegtünk, hogy beváltja az ígéretét, de nem tette. Mindez 6 éve történt és azóta csitultak a dolgok, már apánkkal is beszélünk úgy ahogy (persze mai napig anya a ribanc, aki elhagyta, holott ő mindent megtett értünk), de sosem fogom megbocsátani anyának, hogy nem vált el hamarabb, mert sokkal jobb gyerekkorom lehetett volna és nem kellett volna ilyen hamar felnőnöm. Van egy 4 évvel fiatalabb hugom, aki teljesen magába fordult, leromlottak a jegyei és csak mostanra kezd egy kicsit nyitottabb lenni, de rettenetesen megviselték a történtek és soha nem beszél ezekről a dolgokról. Ma is fél apánktól, és nem is akart vele egyedül találkozni.

Rám olyan hatása volt ennek a dolognak, hogy pont ugyanilyen típusú párt választottam magam mellé elsőre, de szerencsére hamar felismertem a helyzetet és szerencsére a mostani párom szöges ellentéte. De véglegesen én is csak úgy tudtam megnyugodni, hogy messzire költöztem onnan és rettenetesen hiányzik a családom.

Tehát én amondó vagyok, hogy amilyen gyorsan csak lehet válj el! Iszonyatosan nehéz lesz, de szerintem a gyerekeidet tartsd mindig szem előtt. Az egész életükre kihathat a dolog és nagyon fogod bánni később, (ahogy anya is megbánta) hogy nem léptél időben. Anya azért is halogatta sokáig a dolgot, mert egyszerűen nem tudtunk volna hova menni. Szerencsére nagyim vett egy nagyobb lakást, pont erre készülve és így 4 évig 1 kis szobában laktunk hárman, a szomszéd szobában pedig nagyi. Rengeteg lemondással járt a válás, meg kellett tanulnunk, hogy nem kaphatunk meg mindent, és megtanultuk, hogy van ami többet ér a pénznél, ugyanis az első alkalommal, mikor nagyinál töltöttük az éjszakát, akkor éreztem először életemben, hogy milyen jó is nyugalomban élni. Imádtam azt a pici szobát!:)

Persze tudok olyanról is, aki nincs olyan szerencsés helyzetben, hogy lenne kihez mennie és ő kénytelen tűrni, ugyanis nem akarja, hogy a gyerekei éhezzenek, vagy gyerekotthonba zárják őket tőle távol. Ilyen is van és sajnos senki sem segít nekik, de ha te megteheted, akkor még most lépj, amíg nem késő!

Ja és szerintem a legnagyobb hülyeség azt a fejedhez vágni, hogy "te választottad" vagy "magadnak kerested"! Sose higgy az ilyeneknek, ez egyáltalán nem a te hibád, de legyél erős a gyermekeidért!

Remélem tudtam neked segíteni valamennyire! És sok sikert és kitartást kívánok neked! Vigyázz magatokra!