Akit elhagytak kisbabával, hogy oldottátok meg anyagilag és lelkileg?

Nem ez a legnagyobb baj ami történhet az ember életében.

Mondom ezt nőként.

Ráadásul ott a gyerektartás, jó esetben család segítsége és jó eséllyel talál magának új társat a nő.

Ezzel az erővel azt a kérdést is fel lehetne tenni, hogy oldja meg anyagilag és lelkileg az a férfi aki elvált a feleségétől, fizetheti a rámaradt hitelt, mert a nő semmit nem fizet, fizetheti a gyerektartást és így ellehetetlenedik az új élete, hiszen fizetése 50%-ából segítség nélkül az utcára kerülne.

Őket miért nem sajnálja sosem senki?

Nem kell ennyit mártírkodni kedves nőtársaim!

anyukámnak lelkileg volt nagyon padló az az időszak.

szerencsére a nagyszüleim nagyon szerettek minket, és kvázi ők tartottak el minket, mivel apám egy büdös forintot nem adott soha!

aztán mikor lejárt a gyes, anyum talált jó munkát, a 3 év alatt elvégzett továbbképzésnek köszönhetően.

Ahamm aztán sokszor még vajaskenyeret sem ehet az a szerencsétlen gyerek.

Mi ketten maradtunk anyámmal, húgom és én. Borzalmas volt, pedig apám rendesen fizette a 20 ezer forint gyerektartást, anyám dolgozott (nem minimálbéren!). A lakás fenntartása 100 ezer forint. Volt, hogy 1 hétig SZÁRAZkenyér volt napi 1x, mert elfogyott a pénz.

Anyámnak testvére nincs, rokonai sincsenek, nagymamám nagyon régen meghalt, nem volt aki segítsen neki.

Aki nem volt ilyen helyzetben soha, ne tudja már, hogy mi mire elég...

Jó nagy lakásban élhetett kedves utolsó, ha 100 ezer volt a havi fenntartása a lakásnak.

Akkor bizonyára mégsem volt olyan nagy a szegénység.

Nálunk albérlettel együtt havi 50ezer a rezsink 1,5 szobás lakásra és ebben az internet is benne van!

Engem nem hagytak el, én tettem pontot a dolog végére - jó okkal.

Anyagilag: egy évig a szüleimnél laktunk, utána inkább külön költöztünk (egy évvel későbbre terveztem, szóval nem is akartunk örökké ott maradni), mert már nagyon nem fértünk el. Kivettem egy pici lakást a város szélén, ott alacsonyabbak a lakbérek, ezért oda mentünk.

Én dolgoztam a terhességem előtt, így volt gyed-em, még ha nem is sok, mert nem kerestem halálra magam. A gyed-ből meg a családi pótlékból, ha szűkösen is, de kijöttünk, plusz a szüleim támogattak havonta egy kisebb összeggel, tényleg nem kell sokra gondolni, de ez is nagy segítség volt. Gyerektartást soha egy fillért nem kaptam, az "apuka" olyan szinten megsértődött rám, amikor azt mondtam neki, hogy nem tűröm tovább a viselkedését. Úgy gondolta, ezzel engem büntet, mármint azzal, hogy nem ad pénzt, nem keresi a gyereket. Sőt, szándékosan úgy dolgozik, hogy ne legyen bejelentve. Mondjuk engem már nem is érdekel, eszembe nem lenne már ezt levonatni a fizetéséből, örülök, hogy nincs semmi kontakt közöttünk. Egy darabig hajlottam rá, hogy így is tudunk majd emberi hangon beszélni egymással, de minden egyes találkozásból veszekedést csinált, szóval még örültem is, hogy felszívódott.

Lelkileg: nekem csak olyan téren volt ez nehéz, hogy néha, amikor már nagyon fáradt voltam, és még mindig volt valami újabb teher, akkor magamban ordítoztam, hogy miért kell ezt nekem egyedül csinálni. De amúgy megállok a saját lábamon, mi így, ketten vagyunk egy család. Már négy éve :)

Igaz, egyszer lett volna lehetőségem férjhez menni, csak hát sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy akartuk. Pedig már komolyabban felmerült a házasság téma, csak hát az illető férfi kapott egy külföldi állásajánlatot, de úgy, hogy csak ő mehetett ki egyedül. És ő inkább ezt választotta. Elfogadtam a döntését, majd lesz egyszer valaki, akinek én leszek a fontos :) Amióta gyerekem van, nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyenek miatt kiboruljak :)