Megérdemlik a szüleim, hogy utáljam őket? 21/F Egy szomorú történet. Ti mit tennétek a helyemben? Mit gondoltok erről?
Lehet picit hosszú leszek, de ez kell ,hogy megértsétek a teljes történetet, az életemet fogom leírni tömören.
Kiksoromban elköltöztünk, amikor még általános iskolás voltam, mert a szüleim úgy voltak vele, úgy jobb lesz nekünk. Hát, nekem nem nagyon lett jobb, elszakadtam minden barátomtól, és elég visszahúzódó, csendes lettem. Amúgy is ilyen voltam, de így érthető, hogy mégjobban az lettem. A városban, ahová költöztünk, beiratkoztunk egy általános iskolába. Ott kezdődött minden. Ott még beilleszkedni beilleszkedtem, de mindig is kívülállónak éreztem magam (mind a mai napig annak érzem). Mindenkinek mindig csak a 2. lehettem, senkinek sem lehettem a "a legelső barát". Ez rossz érzés volt. Ekkoriban kezdtek el bántani is (nem fizikálisan), mert ugye én voltam az új gyerek. Először még csak 1-2 gyerek, ők is a hangom miatt, mert akkoriban, tény, hogy elég orrhangom volt. (bár logopédushoz nem tudom miért nem vittek el - mamám is egyfolytában csak azt hajtogatta milyen rosszul beszélek, erre emlékszem). Utána, még ugyanabban a városban, átiratkozunk egy másik iskolába (ahová az "okos" gyerekek jártak, mert tényleg jól tanultam nagyon). Ott folytatódott minden, csak sokkal intenzívebben. Oda már nem tudtam annyira beilleszkedni, ott már még több gyerek volt, aki úgymond rámszállt, mert visszahúzódó voltam. Gondolom ismeritek ezt, hogy a gyengébbre mindig csoportosan támadnak. A gátlásaim itt mégnagyobbak lettek. Ennek ellenére találtam pár barátot, de ők hamar elköltöztek a környékről. Mégis maradt pár barátom, akikkel úgy éreztem, barátok maradunk. Ekkor jött a szüleim (pontosabban anyum, mert apum le sem szart minket, alig láttam/látom), hogy költözzünk el megint. MEgint elmentünk egy másik városba, emrt ott "jobb lesz". Ott kezdtem amközépiskolát, már szar tanulóként. Itt csúcsosodtak ki a gátlások, itt már kialakult baráti társaságok voltak. Már utáltam élni, még a legjelentéktelenebb, legjellemtelenebb kis nyuszi kölykök is rámszálltak ( a Sors fintora, később én lettem abban a pozícióban, hogy szívathattam volna őket). 2 éve telt el, és megszeretett mindenki, lettek barátaim, de én nem voltam rendben. Voltak barátaim, de nem "igaziak". Itt is csak 2.nak éreztem magam. A gátlásaim oldódtak, de a felszín alatt ott maradtak. Igazából mindent magamnak kellett megtennem, attól függetlenül, hogy anyumék a mai napig hangoztatják, hogy ők tettek meg mindent értem, nélkülük nem lennék sehol (bár ez igaz, a jelen pillanatban sehol sem vagyok..). A középiskolai éveim 2. fele tehát jól telt, szép emlékeim vannak onnan, de ennek gyorsan vége lett. Közben sokat ittunk, punk rockot hallgattunk, amit ma már szégyenlek, de akkor kétségkívül jó volt. Utána jött az egyetem. Amikor elkerültem oda, már nem akartam beilleszkedni. Eléggé befásult, magamba forduló, félénk srác voltam. Ott már nem törekedtem barátságokra, elég volt a felszínes kapcsolat, hogy kérhetek segítséget, ha kell anyag stb. Mégis ott találkoztam egy lánnyal, akit mai napig úgy tartok számon, mint az egyetlen barátomat. De kirúgtak az egyetemről, mert nem tanultam, így elszakadtunk egymástól. Már az egyetem alatt elkezdődött bennem valami sötét, én ezt depressziónak neveznem, mert már 1 éve tart ez az állapot. Ez elég kemény, olyan mintha le kéne számolnom magammal. Eléggé megváltoztam ez az 1 év alatt, hogy a pozitív irányba, hát nem tudom..Inkább még én sem tudom eldönteni, melyik irányba menjek, de apozitívat szeretném. Minap hallgattam vissza a hangom, semmi gond vele, mély hangom van, mégis rossznak érzem. Belémépültek ezek a gátlások. Jóképű vagyok. Mégsem volt még barátnőm, mert undorítónak tartom magam, legbelül. Nem tudom..mit tegyek igazából. Nagyon tömören ennyi.
A szüleimmel kapcsolatban úgy gondolom felesleges az utálat, nem érek el vele semmit, de nagyon nehezen tudom magam visszafogni, amikor mindennap azt hajtogatják, hogy nem értem el semmit, hülye vagyok stb stb.
Saját magammal kapcsolatban meg nem tudom. Elég reménytelen helyzetben voltam. Most kezdődik szeptembertől az új sulim. Amit én választottam. És ezt nem szeretném elcseszni, csak azért, mert nem vagyok kibékülve magammal, mert annak idején a barom gyerekek miatt rosszul éreztem magam.
3-man is írtak 11 : 58 kor.
csak úgy jelzem.......
"Nem, ez egy lúzer unalmas története, aki annyira sajnálja magát, hogy nem látja meg, hogy aki elcseszte az életét, az csakis ő, nem más.."
Igazad van. Sokkal izgalmasabb lenne a sztori ha lenne benne egy kis drog, a szülei alkoholisták lennének és vernék, csórok lennének és a kedves kérdező iszonyat csúnya lenne.Ez így tényleg unalmas.
De tudod attól mert unalmas még fájhat.Tudod milyen érzés az, amikor hazamész az iskolából gyermekként, bemész a szobádba, a szívedre teszed a kezed mert egyszerűen annyira fáj hogy úgy érzed belehalsz.Majd azt kérdezed magadtól: Miért?Miért nem szeretnek?Miért jobb mindenki más min én?Én tényleg próbálom de még se...még se sikerül.Miért történik ez velem? Miért kell így lennie?
Aztán mikor végre úgy tűnik hogy van barátod, még ha nem is igaz barát, de legalább van valaki aki néha gondol rád, mindennek vége szakad.
Új iskola, új emberek.Talán újra is kezdhetné.
Viszont van egy kis probléma. Az önbecsülése, a bizalma mások felé a sárba van tiporva.A depresszió bizony fájdalmas dolog.Lelkileg megterhelő.Ez nem csak annyi, hogy na én most elhatározom magam és kilábalok belőle.Ez egy betegség, ezen nem tudsz csak úgy át lépni.
Aztán amikor valamit elrontasz vagy nem sikerül és a szüleid csak úgy kapásból lehülyéznek, miközben úgy néznek rád mint a véres rongyra.A saját szüleid akiknek ha hibázol is biztatniuk kellene mert ez egy szülő dolga.És sírni tudnál ettől az érzéstől amitől nem tudsz szabadulni.
Kedves kérdező, bocsánat ha a te helyzeted nem ennyire súlyos, csak egy kicsit vázolni akartam néhány kommentelőnek ^^
Visszatérve a kérdésre: Nem nagyon tudok sajnos tanácsot adni, mert én se vagyok valami jó formámban, de tarts ki.
Új iskolát kezdesz és próbálj optimistán hozzáállni, hisz ott nem ismernek, nem tudják milyen vagy.De ha esetleg csalódás érne, fogd fel lecke gyanánt és tanulj belőle.Gondolj bele, hogy mindenki más is csalódik minimum egyszer életébe. Nem vagy egyedűl. Nálad még rosszabb helyzetűek is vannak.
Egy barátnő talán tényleg jól jönne, de csak úgy menj bele egy kapcsolatba, ha a lány tudja a problémáidat és pozitívan áll hozzád, mert különben újabb csalódás érhet.
A szüleidnek pedig mutasd meg, hogy te igenis bármit el tudsz érni, mert te sokkal jobb vagy mit aminek ők hisznek.
Fel a fejjel ^^ (És talán nem ártana orvoshoz fordulnod, de ez csak egy javaslat)
Szia! Tudom ez egy nagyon regi beiras. De igy ismeretlenul a vilag masik vegebol is aggodom erted. Kezdetek ota vannak es voltak gondjaim, hasonloak mint neked, en bizom benne hogy talan szamodra enyhult, de ha megis van kedved akkor irj nekem: cz.vicky888@gmail.com
A szuleim miatti gatlasokkal es depresszioval kuzdottem husz evig. Azt hiszem, talaltam megoldast de nagyon hosszu lenne leirni. Segitsegemre volt a Silva fele agykontroll is, es azt hiszem, van egy modszerem. Pszichologusokban csalodtam, sokmindent probaltam, de vegre tisztaztam a barat kerdest is, a hiba nem benned van. Gyonyoru tiszta fogalmad van az emberi kapcsolatokrol. Csak az emberek nem mindig tisztak. Ha van kedved, irj.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!