Hogy lehetne megértetni a szüleimmel, hogy nem akarok barátnőt?

Én az az igazi magányos farkas típus vagyok, aki nem azért van egyedül, mert úgy hozták a körülmények, hanem mert úgy jó neki. Van kb. 5-6 igazi barátom, velük találkozok elég gyakran, de ezen felül nekem semmiféle emberi kapcsolat nem hiányzik. Ha nem tudok TOTÁL egyedül lenni (azaz senki ne szóljon hozzám és a közelemben se legyen) napi 4-5 órát (és hetente 1-2 napot) legalább, akkor egy idő után ideges, feszült leszek, nem bírom egyszerűen. Voltak próbálkozásaim lányokkal, de mindig kudarcba fulladtak (miattam), mert nem volt kedvem velük olyan gyakran találkozni, ahogy ők szerették volna, így a kezdeti nagy lángolás amikor elmúlt, már kötelességgé vált az egész, és menekültem a kapcsolatból... nem nekem való ez a kapcsolatosdi. A szüleim viszont ezt nem hajlandók megérteni, már feljött minden, még az is hogy meleg vagyok (NEM), de ami még idegesítőbb, hogy néha szednek össze-innen onnan egy csajt, sutyiban, hogy ne vegyük észre mi célból, bemutatnak minket egymásnak, egy részének meg is tetszek (elsőre nagyon elbűvölő tudok lenni, nem mutatom ki a fogam fehérjét XD), és aztán jön a kínos rész mind a szüleim, mind a lány felé, amikor rájövök, hogy mi célból volt ez az egész, és lerázni magamról...

Pl. most is volt egy olyan, hogy egy baráti házaspárt úgy a szokottnál gyakrabban hívták meg magukhoz, (én meg nem messze tőlük lakok, és át szoktam ugrani kajálni), akik persze mindig hozták a lányukat, aztán a lánynak megtetszettem, rám hajtott, párszor volt is nálam de nem volt semmi mert mindig elmenekültem, meg leráztam. És nekem is kínos a szitu, a lánynak is, és a szüleimnek is.

Hogy lehetne megmondani nekik, hogy álljanak le? Már próbáltam szép szóval, mindennel... meg hogy tudnám elfogadtatni velük, hogy én ilyen magányos típus vagyok, és eszem ágában sincs barátnőzni? Mert emiatt is mindig morognak, hogy milyen antiszoc vagyok... és? Én dolgom. Gondolom azért is nehéz ezt megérteniük, mert egyke vagyok...

Mit tehetnék?

24/F