Mit csináljak, hogy ne gondoljak állandóan anyukámra?

Fogadd részvétem!

Nem tudom, miért gondolod azt, hogy te vagy annak az oka, hogy ő elment. Gondolom, ezért van az, hogy nehéz elengedned, nehéz feldolgoznod a történteket. Bármi is történt, a pszichológus szerintem abban tud segíteni, hogy mielőbb fel tudd dolgozni az eseményeket, és ez nem azt jelenti, hogy elfelejted, csak azt, hogy már kevésbé fog fájni.

Másrészt ő sosem hagyott el téged, amíg a szívedben él, amíg emlékszel rá, ő addig él, és élni fog. Gondolj rá szeretettel, és menj el orvoshoz! Az élet nem áll meg, de ha te megállsz, leragadsz egy esemény mellett, az élet elmegy melletted.

Az öngyilkosságot felejtsd el, az nem más, mint megfutamodás az előttünk álló nehézségektől. Azokat kihívásként kell kezelni, és szembenézni velük, elszaladni nem szabad. Az élet dobott neked egy kesztyűt, hát vedd fel! De az első lépés, hogy megfelelő segítséget kérsz a megfelelő orvostól. Pár hónap és túl leszel a nehezén. Tedd meg az első lépést!

Részvétem...

Nekem is részem volt ebben a szörnyű időszakban. Lassan már 4 éve, hogy meghalt az anyai nagymamám, aki talán a legközelebb állt hozzám. Még mindig nagyon hiányzik, de már kezdek "gyógyulgatni". Közhely, de az idő használ a lelki sebekre-többé-kevésbé.

Gyász alatt ugyan mellettem volt a család többi tagja, barátaim, kollégáim, igyekeztek kirángatni a letargiából / kirándulások, beszélgetések/, próbáltam elterelni a gondolatokat a kedvenc zenéimmel, filmekkel, de semmi sem segített. Csak a munka! Egyedül az kötött le, én abba vetettem bele magam. Úgyhogy nekem legjobban az segített. És, igen, én szintén otthon, ha egyedül maradtam magamba zuhantam és a nagyira gondoltam, és ez nagyon rossz volt. Miért nem vették észre a betegségét, mi lett volna, ha, miért ez, miért az...

Azt is szomorúnak tartom, hogy egyes rokonok és barátok eltávolodtak tőled, inkább igyekezniük kéne melletted állni ebben a krízisben.

Próbálj találni olyan tevékenységet, ami leköt. Szükség van olyan emberekre is, akik pozitívan hatnak rád.

Kívánom, hogy mielőbb túljuss ezen az egészen, bár, nagyon nehéz...

Sajnálom, részvétem.

Egyszer hallottam, hogy van egy nő, aki 2 év alatt eltemette az anyját, az apját és a férjét is. Egyetlen egy ember állt ki mellette, még akkor is ha a nőnek semmi kedve nem volt senkihez és valami sértőt mondott a barátnőjére aki szó szerint mindenben támogatta. Úgy 4-6 (nem emlékszem pontosan) évbe telt, hogy újra tudjon őszintén nevetni és szórakozni. Külön megköszönte a barátnőjének.

Jó lenne egy olyan ember akivel mindent megtudsz osztani és teljes mértékben támogat. Valahogy kibeszélni magad. Én is csak annyit tudok mondani mint a többiek. Csak bírd ki, idővel jobb lesz hidd el :). Ne csinálj olyat amit később akár meg is bánhatsz, ne légy öngyilkos. Kitartás!

Szia. Nagyon sajnálom, tudom mit érzel. Én 14 éves voltam mikor apukám meghalt és láttam a szenvedését közvetlenül a halála előtt, soha nem tudom elfelejteni és még most is eszembe jut, ahogy küzdött az életéért. Nagyon érdekes, folyamaton mentem keresztül, többször álmodtam vele, először nem tudtam igazán sírni, talán magamban is tartottam, aztán egyszer eszembe jutott minden emlék vele kapcsolatban, hibáztattam magam, ahogyan te is és a végén megértettem, hogy most vagyok a gyászom legmélyebb pontjában és hagynom kell, hogy kitomboljam, kiadjam az érzéseimet, sírjak ahogy tudok, mert megkönnyebbülök utána és az idő haladtával egyre könnyebb és könnyebb lesz. Tudom, hogy apa érezte, hogy szerettem, egyszer megjelent álmomban és elmondta, hogy ő most a túlvilágon van, találkozott mamámékkal és szeretné elmondani nekem, hogy mennyire szeret és hiányzok neki. Hidd el, ez megtörtént. Valahogy azóta könnyebb volt a gyász időszaka, megkönnyebbültem, hogy már nem fáj neki semmi, hogy nem kell betegen szenvednie.

Én azt mondom, hogy gyászolj, de hagyd magad élni. Gondolj arra, hogy anyukád sem szeretné, hogy szomorú légy. Ismerkedj, járj el a barátnőiddel és talán hamarosan a szerelem is rád talál, csak legyél nyitott. Az öngyilkosságot pedig végleg töröld ki a fejedből, rengeteg tragédia van a világban, valaki a gyerekét veszti el, de mégsem fordítanak hátat az életnek, folytatják és megpróbálják a legjobbat kihozni belőle. Anyukád is ezt szeretné, az ő emlékére legyél kitartó, szerethető és bátor, hogy átvészeld a nehézségeket. Kitartás!

Őszinte részvétem.Nekem 6 éve halt meg anyukám, hát ez egyáltalán nem könnyű dolog.Ő is hirtelen egyik percről a másikra hagyott itt minket, teljesen váratlanul.

Gyásznak van egy folyamat, amit sztem mindenki át él, valaki jobban bírja, valaki pedig nem!!

Én elösszőr elkeseredett voltam, aztán dühös, utána jött a magam okolás (pedig anyu szívrohamot kapott), és szép lassan mikor már képes voltam magammal tisztázni a dolgokat, el kezdtem fel dolgozni.6 év alatt megtanultam elfogadni, de még mindig fáj és ezzel sajnos együtt kell élni.Az idő tényleg sokat segít, csak tényleg ne nyomd el magadban, mert muszáj valahogy feldolgozni.

Én pszihomumusokhoz sosem mentem, mert elintéztem magammal, de lehet neked jót tenne!

Kitartás

Én idegösszeomlást is kaptam, nyugtatón és szívritmus szabályozón éltem, de rájöttem, hogy ez nem megoldás!

23L