Folyamatosan a lelkembe tipor a családom, de ma elszakadt a cérna. Mit tennétek a helyemben?

Amit tudni kell rólam: 22 éves lány vagyok, frissdiplomás, de van pincér szakmám is. Mint sokan mások, én is a munkakeresés útvesztőjét járom, egyelőre sikertelenül. Ezen kívül van egy komolyabb kapcsolatom, de a barátom kb. 70 km távolságra lakik tőlem, egy másik városban. Hétvégente szoktunk találkozni, akkor 2-3-at ittalszik. Mindezt azért mondom el, mert a fő problémáim a fenti okokból fakadnak.

Mióta végeztem, folyamatosan és állandóan mondogatják nekem itthon, hogy menjek el dolgozni. Úgy érzem, az életem múlik ezen, hatalmas nyomás nehezedik rám, ezért minden interjún vagy próbanapon bepánikolok. Természetesen nem sikerül a felvételi, ezért itthon még több leszidás jár érte, én meg még inkább magamba zuhanok. Egyre inkább értéktelennek érzem magam, a depresszió összes tünete megjelent rajtam az elmúlt 12 hónap folyamán. Már egy takarítót is többre becsülök magamnál, mert neki legalább sikerült munkába állnia. Egyre nagyobb bennem a feszültség, így nem csoda, ha már nem kellek sehova. A 21-es csapdájába kerültem, egy visszatérő körbe, amiből nem tudok kijutni és úgy érzem, sosem lesz jobb.

Ma felhívott egy ismert cég, hogy a beküldött önéletrajzom alapján esetleg felvennének, ám egy másik városban kerülnék alkalmazásba, pont ott, ahol a barátom lakik 70 km-re. Örömmel újságolom a hírt apámnak, erre ő ahelyett h legalább hümmögött volna, kiakadt, hogy a barátom miatt akarok odamenni. Én fogom őt eltartani, mert ő "csak" szakmunkás, a létért való folyamatos küzdelem lesz az életem. Meg hogy az ő családja milyen szegény, ha hozzámegyek, csak egy panellakás fog nekem jutni. Ráadásul szerinte túl sokat találkozunk, heti 2 nap is sok, a legközelebbi barátom ne más városból legyen, hanem közelről, hogy ne kelljen itt aludnia soha. Meg hogy ezeken a napokon gyakorlatilag ő eteti őt, semmit nem csinál, csak a mi nyakunkon él. Mondja, hogy egy házasság nem csak az érzelmeken alapul, hanem az anyagiakon is, és mivel ő szegény, anyagi javakat nem tud a mi családunknak nyújtani.

Visszaválaszoltam, de persze ez semmit nem ér, ugyanazt gondolja, mint azelőtt. Úgy érzem, csak a pénzre megy. Nem akarja, hogy diplomásként dolgozzak Magyarországon. Azt szeretné, hogy elmenjek külföldre pincérnek, mert folyamatosan azt kell hallgatnom, hogy azok milyen jól keresnek. Ez meg végképp kiakasztott, hogy amiatt akar eltiltani másoktól, mert a barátoméknak nincs annyi pénzük. Anyámat szóba sem lehet hozni, mert ő már 5 éve elköltözött tőlünk.

Tudom, hogy a saját életemet magamnak kell irányítanom, de mikor néhány naponta át kell élnem a maihoz hasonló összezördüléseket, úgy érzem, nincs önálló akaratom. Hiába mondják mások, hogy szedjem össze magam, egyszerűen nem tudok, mert semmiért sem dicsérnek meg, mindenemet pocskondiázzák, ami nekem valaha is fontos volt: a munkakeresési stílusomat, a barátomat.

Természetesen ez csak a jéghegy csúcsa, a lényeg: folyamatos nyomás, megfelelni akarás, kapcsolatom elleni áskálódás, munkanélküliség, elvált szülők, nem jár dicséret semmiért, túlzott anyagiasság. A kérdés tehát: Volt veletek hasonló? Ha igen, mit tettetek? Mi a véleményetek - költözzek el és hagyjam az egész szurkálódást a fenébe?