Leírnátok (elmesélnétek) a gyerekkorotokat? Milyen volt? Jó és rossz is érdekel.

Nem volt rossz gyermekkorom de nem is a legjobb. A szüleim mind ketten dolgoztak, de apám alkoholista sokat ordibált, gyűlöltem mikor részeg volt. Anyám meg nagy bagós. Ritkán kaptunk édességet,mert fontosabb volt a cigi és az alkohol. De sajnos nem csak az édességnél, hanem a kajánál is. Ruhát nagyon nagyon ritkán vettek nekünk, inkább a nagyik vették vagy pedig kaptuk valakitől. Mikor nagyobbik tesóm nyáron eltudott menni dolgozni akkor ő látott el engem és öcsémet ruhával és sokat vásárolt otthonra ételt. Majd mikor már én is mehettem dolgozni akkor én is vettem ezt azt otthonra. Felnőttünk mind ketten elköltöztünk, de öcsém még otthon lakik,mert kiskorú még. Hiába költöztem el még mindig nagyon sokszor vásárolok haza és öcsémet is támogatom anyagilag ahogy csak tudom. A párom haragszik is ezért, de sajnos és sokat nélkülöztem és azt szeretném hogy neki jobb legyen.

Egyébként nincsenek rossz szüleim.

A gyermekkorom sem volt rossz, mert rengetek barátom volt, akik ugyan ebben a helyzetben voltak és ők megértettek, rengeteget lógtunk együtt. Egy napraforgó szárral órákig el tudtunk játszadozni. Nagyon szép emlékeim vannak a barátaimmal eltöltött időről.

Részben jó, részben rossz volt.

Jó volt, mert sokat utaztunk, külföldön éltünk, egyszóval már fiatalon sokat láttam a világból. Mondhatni mindenünk megvolt, ami az anyagi, tárgyi részét illeti.

És rossz volt, mert a szüleim állandóan veszekedtek. Anyám kikészítette az egész családot, apámat és minket gyerekeket is. Apám emiatt alkoholista lett kb. 2 évig, utána elváltak a szüleim.

Anyám folyamatosan terrorizált minket, volt, hogy megvert és semmi nem volt neki elég jó. Mindig azt hangoztatta, hogy semmirekellők vagyunk, lusták és hálátlanok.

Mindez természetesen kihatott a hétköznapjaimra. A válást követően egy zárkózott, hangulatingadozós lány lett belőlem. Nem tudtam és nem is akartam ismerkedni.

Mostanra ez már sokat javult, tudatosan tettem ellene, de néha még kitör belőlem az akkori énem.

Nekem nagyon szép gyerekkorom volt! Családban nőttem fel, a szüleim még mindig együtt vannak, idén lesz a 32 éves évfordulójuk. Rengeteg szeretet kaptam a családtól, szülőktől, nagyszülőktől. Talán többet is, mint amennyit fel tudtam dolgozni. Én amolyan befelé forduló, magamnak való gyerek voltam.

Azt még tudni kell, hogy nincs testvérem, az anyai ági rokonaim, unokatestvéreim külföldön voltak, az apai ágon pedig 8 éves koromban született unokatestvérem, aki másik városban lakott, szóval rajtam kívül nem volt kit kényeztetni.

A szüleim mindketten dolgoztak, nem voltunk gazdagok, de nem nélkülöztünk soha. Nem voltak nagy veszekedések, verekedések, késdobálás, nem volt alkoholizálás. Azt mondhatom, teljesen ideális családba csöppentem. Én mindenkinek olyan szülőket kívánok, amilyenek az enyémek voltak velem. A mai napig jó a kapcsolatunk, együtt járunk szórakozni, pedig már 8 éve nem is lakom velük.

Nem kívánt gyermekként születtem, apámat alig ismerem.Anyám alkoholista volt, egy felesért odaadott volna akármelyik hapsijának, ha nem lettem volna észnél.Meghalt 43 évesen, én akkor voltam 17.A nagyi nevelt, aki sajnos szintén meghalt, így egyedül maradtam.20 évesen szültem, és innen kezdődött az életem, mert egy olyan embert találtam a fiam apjának, akit csak szuperlatívuszokban lehet emlegetni.Mesélhetnék még éjszakákba nyúló verekedésekről anyám aktuális férjéve, szomszédoknál alvásról, éhezésről, egyszóval szörnyűségekről.

Most leszek 33 éves, de még mindig nem hevertem ki.

Anyám önfeláldozóan szeretett minket, apám is valszínű a maga módján, de ő ivott és nem igazán tudtam hova tenni nagyon sokáig. Aztán 14 éves koromban beteg lett és onnantól kezdve anyám átment megamártírba. Mondjuk egyáltalán nem irigyeltem a feladatért, amit el kellett látnia.

Építkeztünk 7 éves koromtól, de a ház soha nem készült el. Évekig úgy laktunk benne, hogy épp csak a szoba ajtót lehetett zárni, mert a földszinten se nyílászáró, se beton a földön.. az áramot a régi házból húztuk át hosszabbítóval és a fürdőszobát is ott használtuk. Borzalmas körülmények voltak, nagyon szégyelltem. Soha nem hívtam meg egy barátomat sem.

Mivel apám ivott, ezért a anyám folyton kiabált vele. Apám amúgy csendes alkoholista volt. Nem kiabált, nem rombolt, nem verekedett. Csak ivott... anyám viszont üvöltött helyette is. Volt, amikor késsel rohant neki és nekem kellett leválasztanom. De volt olyan is, hogy apámat úgy kellett kihalásznom egy árokból és hazacibálni mindenki szeme láttára.

Nagy társadalmi életet sem éltünk. Táborokba ugyan küldtek minden évben, de a családdal soha nem nyaraltunk. Külföldön soha nem jártam és amúgy sem vettünk részt semmilyen programom.

Az építkezés, meg apám piázása miatt szegények voltunk. Nem nagyon kaptunk új ruhákat, cipőket, míg minden osztálytársam minden szeptemberben új cuccokkal kezdte a tanévet, én nem. Ma már tudom, hogy nem ezek számítanak, de akkor sz.r volt. Az iskolában amúgy is a szüleim státusza alapján ítéltek meg, az meg nem volt magas. Anyunak 8 általános a végzettsége, apu meg alkoholista szakmunkás volt... amúgy munkakerülő.

Hogy mindez kihatott e a felnőtt koromra? A fiatal felnőtt koromat mindenképp meghatározta. Depressziós volt, és erősen pesszimista. Hoztam otthonról azt az attitűdöt, hogy csak a problémát láttam és nem hittem abban, hogy bármi is jó lehet. Hála istennek észhez tértem és rájöttem, hogy a nem határozhatja meg a gyerekkorom az életemet. Ma már van egy nagyon jó férjem, egy diplomám, sikeres vagyok és köszönöm szépen nagyon jól érezem magam a bőrömben. Biztos vagyok abban, hogy a gyerekkorom meghatározó volt, de a hátrányból én tuti, hogy előnyt kovácsoltam és az, hogy ma tudom élvezni, amit elértem annak köszönhető, hogy tudom honnan jöttem és látom mit értem el. 33N

Nem volt olyan rossz. 4 éves koromban városból faluba költöztünk egy nagy kertes házba, aztán 8 éves koromban született egy hugom (van egy 1,5 évvel idősebb nővérem is). A ház elég kicsi lett ötünknek. Mindig volt helye a pénznek. Ha valami nagyobb beruházásról volt szó akkor rögtön hitelt vettek fel a szüleim. 4 éve tetőteret építettünk a házra. Szinte mindig volt hitelünk ezért pl soha nem mentünk nyaralni meg sehova. Mindenki úgy oldotta meg a maga kikapcsolódását ahogy akarta. Apám nagyon trehány, anyám meg rendmániás ezért folyton veszekedtek, veszekszenek. Közben a nővérem főiskolára ment és elköltözött Pestre. Én most 20 éves vagyok és képzetlen munkanélküli. Remélem mihamarabb kezdhetek valamit az életemmel. Képzésre nincs pénzünk a devizahitel miatt, és errefelé nincsenek munkák, ami meg van azt a képzettebbeknek adják értelemszerűen.

Ahogy az ember idősödik úgy tanul meg lemondani az álmairól. Én is lemondtam róla hogy jól fogok élni és olyan életem lesz amilyet gyerekként elképzeltem. Csak a hugomat sajnálom mert ő még csak 12 éves és egy olyan iskolába jár egy közeli városba ahol csupa sznobok az osztálytársai és nem érti hogy hogy lehet hogy mindenki converse tornacipőben tornázik neki meg még az utcai cipője is kínai. Látom rajta hogy megviseli (mármint az anyagi helyzet, nem konkrétan a tornacipő). Ha lesz munkám, az lesz az első dolgom hogy neki veszek pár szép cuccot. Tudom hogy nem a pénz a minden, de az ő önbecsülésén sokat segítene, mert egyébként értelmes kislány.

A törődés szintjén csak annyit kaptunk a szüleinktől amennyit muszáj. Folyton dolgoznak, és mire hazaérnek már hulla fáradtak, nem csoda ha nincs kedvük megkérdezni se hogy mi történt ma.

20F

A szüleim kiskoromban elváltak, talán 4 éves voltam, anyuval maradtam, apukámat nem sokat láttam, ma már napi kapcsolatban vagyunk, de ez abszolút nem mélyedt el köztünk, talán apukám nem is szeret igazán, nem tudom.

Ettől függetlenül - szerintem - jó gyerekkorom volt, remek anyukám van, aki mindig feltétel nélkül szeretett, és mindig, mindenben támogatott. 7 éves koromban vidékre költöztünk, ami elsőre nem volt könnyű (sem anyagilag, sem más szempontból), de abszolút nem bánom, rengeteg dolgot tanultam ott is, tulajdonképpen a természetben nőttem fel. :)

Az egyetem miatt visszajöttem Pestre, de ha nagyon kivagyok, mindig hazamegyek (nekem az a haza). Nekem csak anyukám van, aki igazán szeret. :)

Anyukám családja aranyos, bár sok rossz történt velük, de általában őrültekháza, és imádom. :D

Apukám családja pedig simán agyhalott pózerekből áll, rajtuk pedig csak röhögök. :D Emlékszem anno mennyire csalódás volt nekik, hogy nem tudtak elszedni anyámtól, még úgy sem, hogy pénzzel próbálkoztak, én pedig már akkor közöltem, hogy bocsesz, de nem érdekel a pénz, anyukám fontosabb. :)

Szóval nekem elég vegyes gyerekkorom volt, azt tanultam, hogy pénzért nem lehet szeretetet venni, és nem lehet kifejezni vele a szeretetet. :)

21/L