Szerintetek a szülők viselkedése, életvitele mennyire határozza meg, hogy valaki hogyan boldogul az életben? A boldogulást "tanulni" kell?

Szerintem attól függ, hogy mennyire tudatos az ember. Anyukám egy romániai magyar faluból jött át ide, és egészen addig az tette ki az életét, hogy bizonyos helyzeteket meg kell oldani, ami a szülők miatt alakult úgy.

Például román iskolába íratták,mikor pedig udvarlója lett, ott az volt a szokás, hogy el kell venni feleségül. Szeretett volna menekülni az erőszakos, zsarnok természetű nagyapámtól, aki a tipikus oroszlán személyiségével elég rendesen sakkban tartotta a családot. Miután nem sikerült neki a tanárképző egy szerencsétlen kérdés miatt, a nagyapám építőipari iskolába adta, és baromira nem foglalkozott azzal, hogy anyám mit akar. Az apai modell elől való menekülés közben belefutott egy olyan házasságba, ami miatt nem tanult tovább, ahol a férfi italozni kezdett, nem becsülte meg... De tűrt, mert akkor ez ment. A férjével baleset történt - ez adott neki lehetőséget egy új, olyan kezdetre, ahol nem a nagyapám érvényesül.

Átjött Magyarországra, a bátyám mellé vállalt engem... de még ma is sokban érződik az otthon hatása. Mamám nem csomagolt neki kaját iskolába, mindig éhezett, engem anyám meg túletet. Mama alig főz, akkor se túl ízesen, anyám meg mesterszakács szinten van, folyton süt-főz, bátyám kivételével elhízott a család...

Igazából a hosszú és kissé irreveláns történet után azt tudom mondani, hogy baromira számít a családi példa. DE! Ha valakinek elég független és erős személyisége van, akkor ki tudja mondani, hogy "én ezt nem akarom", és még harcolni is képes érte. Szerintem az utóbbi a fontos. Van egy pont, ahonnan a szülőknek nincs joga beleszólni a dolgokba, ehhez pedig akár foggal-körömmel ragaszkodni kell, különben boldogtalan leszel.

Szerencsémre az én szüleim a fontosabb választási lehetőségeket rám hagyják. Szerencsésnek érzem magam emiatt... bár rengeteg rossz szokásukat hordozom, amiktől valószínűleg nehéz lesz megszabadulni a jövőben.

Jó a kérdés,igazából tényleg nagy hatással van a családi példa,vagy pozitív,vagy negatív irányban. Igazából talán helyzettől,és személyiségtől függ a dolog.

Van,aki gyengébb személyiség,vagy csak lusta,esetleg siránkozni jó csak,hogy a rossz példa,engem így neveltek,stb. És van erősebb személyiség,aki azt mondja,nekem ez nem kell,én más leszek!

Saját példából merítve.Anyám roppant lusta,nem szeret se főzni,se takarítani,egyiket se nagyon csinálja,ám panaszkodni nagyon tud mindenre. Nővérem valamivel jobb ugyan,de ő is lusta, majd 30 évesen se tud főzni,se nincs igénye takarításra és egyebekre. Én az ellenkezője vagyok. Nem bírok 5 percre megülni,valamit mindig csinálni kell,nagyon szeretek sütni,főzni,tüsténkedni, ha valamire panaszkodok,akkor annak nyomós oka van. És büszke vagyok rá,hogy nem olyan vagyok,mint ő.Hogy én képes vagyok felemelni a fenekem,hogy megtegyek valamit.Ha valami nem tetszik,nem sopánkodok,változtatok.És nagyon igyekszem,hogy ne válhassak olyanná,mint ő.Bár azt hiszem ez esélytelen. Bár talán ez is családi példa,mert édesapám nagyon szorgos ember.De az egyéniségtől nagyon sok függ.