Szerintetek a szülők viselkedése, életvitele mennyire határozza meg, hogy valaki hogyan boldogul az életben? A boldogulást "tanulni" kell?

Ez is olyan, mint a "gyerekkori sérelmeim miatt nyalogatom még felnőtt koromban is a sebeimet" szindróma. Lehet a szülőket "hibáztatni" egy egészséges határig. Egy kor felett már magunk vagyunk felelősek saját tetteinkért.

Én egy olyan családban nőttem fel, ahol csak a problémát látták a szüleim. A pénzzel sem tudtak bánni és folyton, folyamatsan ment az önsajnáltatás. Az életemet én is így kezdtem, de szerencsére túl tudtam lépni rajta és ma már szöges ellentéteként élek annak, ahogy azt a szüleimtől láttam.

Erő és kitartás kellett hozzá... de legfőképp a beismerés, hogy valamit ÉN csinálok rosszul. Amíg másokat hibáztattam a saját bénaságom miatt, nem jött össze semmi. Amúgy igen, tanulni kell... nekem legalábbis kellett. Vannak amúgy ismerőseim, akik kapták, de az is egy tanulási folyamat része volt, mert a szüleitől tanulta már egészen fiatalon és így neki természetesebben jött, mint mondjuk nekem, akinek tudatosan kellett megdolgoznom érte. De szerintem akár így, akár úgy, igazából a végeredmény számít.

ps: nem olvastam el a belinkelt kérdést, csak a kérdésedre válaszoltam.

Kedves kérdező!

Hol is kezdjem... bár én nem az a személy vagyok aki felrakta a linken szereplő kérdést, de talán-talán némi hasonlóságot mutat velem..

Ha az alap kérdésre akarok normális választ adni:"Szerintetek a szülők viselkedése, életvitele mennyire határozza meg, hogy valaki hogyan boldogul az életben? A boldogulást "tanulni" kell?"

Igen, meghatározza. Egy bizonyos korig.. Mert egy bizonyos kor fölött már nem lehet hibáztatni a szülőket. Az már csak üres ok fejtés az emberi(saját) hibákra. Számomra kb 30 éves kor az a határ amikor a szülők már nem érvényesülnek annyira, feltéve ha a bántalmazástól, nemi erőszaktól eltekintünk.

A linken szereplő kérdezőnek ezenkívül igen erős személyisége lehet, akit nem könnyű elviselni. Nemhiába a vasakaratú szülők. Pont ezért nehéz barátnőt keresnie, barátokat gyűjtenie. Ezzel nincs is semmi gond...(ha nincs számomra megfelelő személy a közelben nem fogok pitizni egy senkiházinak, inkább nézem a falat 3 hónapig). De az is igaz hogy a kérdező rátesz egy lapáttal. Mert saját magát forgatja be ezzel, a végén pedig már mind1 ki milyen ember, a túlzott tökéletesség hajszolásában egyedül marad. Ezt nagyon egyszerű kivédeni szemet hunyok bizonyos dolgok felett... de ettől függetlenül ugyan úgy megvan a véleményem. Volt nekem is időszakom mikor a beszéd is nehezemre esett, mert "elszoktam" tőle... de félreértés ne essék: ez nem depresszió, vagy lelki baj egyszerűen becsömörlök a sok hülye, tudatlan, bolond embertől.. Ebből a körből úgy kerülök ki, hogy egyszerűen sétálok az utcán, és nem mindenkiben a megvetést látom, hanem 1-2 szép lány pillantása, stb. Aztán jönnek a haverok, buli stb. eltelik fél év és ilyen-olyan ok miatt elvesztem a türelmem megint... A kérdező baja pedig az hogy ő elég rég a gödör alján van. Nem is "akar" ő ezen változtatni elvan a saját "magas" értékeivel hogy ő hozzá aztán nem ér fel senki. Innentől pedig az egyedüllét garantált..

Lehetséges, több dolog is befolyásolja.

Együtt él a szüleivel

Milyen idős koráig élt a szüleivel együtt

A szülei mennyire befolyásolták, és most mennyire irányítják

Van-e a környezetében pozitív példakép

Akar-e változni, változtatni (vagy csak nyafizik, soppánkodik)

Jelenleg milyen külső ingerek érik

Hogyan tűri a változatosságot, kudarcot, stresszt

Kísérletezésre hajlamos-e