Hogy lehetne közölni egy 5 éves kislánnyal, hogy az édesanyja elhunyt?

Ebben az esetben gondolom magatokhoz veszitek a kislányt.

El kell neki mondani, hogy anyu nem tud visszajönni többé, mert a szervezete elfáradt. A szíve nem tudott tovább dolgozni. Értelmes már annyira egy ilyen gyerek, hogy megértse, hogy ennek így kellett lennie. Ő is ember és a maga módján ő is gyászol. Nyugtasd meg, hogy te ott leszel mellette, még ha nem is az igazi anyukája vagy, de megpróbálod pótolni őt. Ami fontos, hogy beszélni kell róla és nem szabad elnyomni, sem azt hagyni, hogy elfelejtse az anyukáját. Figyeli őt a mennyországból, mert angyallá vált.

Olvasd fel neki a kis történetet (kicsit átköltve a vége de a célnak megfelel:

"Esténként mind leülnek az angyalkák egy asztal köré hótiszta szárnnyal,jól fésült tollazattal.

Dolgoznak csendben, egy-egy kis csillagot faragva,

s befestik ezt, ha kész van szép mennyei aranyra.

A vállaik fölött Szent Péter átkukucskál,

járkál fel és alá, szemlél, szakértve gusztál,

s attól függ, kinek hogy megy az égi feladat,

dicsér, dorgál, segít annak, aki elakadt.

A leghátsó sarokban, hol végződik az asztal,

ott üldögél az egyik elégedett kis angyal,

roppant elmélyült és nagyon körültekintő,

amint egy csillagot fest, mely nagyobb szinte, mint ő.

Egy mennydörgő kiáltás hasít bele a békés,

mennyei csöndbe ekkor: " Ez meg mi volna, hékás?"

Mindenki megfordul és megdöbbenve látja,

hogy csillagját az angyal azúr festékbe mártja.

"Hé- dörög Szent Péter-, mit fested ezt azúrra?"

És az angyalka így szól: " A kislányomnak, hazulra."

Az ég színét, a kéket szerette ő nagyon,

arany helyett ezért lesz azúr a csillagom.

S a lányom tudni fogja, ha fölnéz majd az égre:

az én anyukám ezt itt nekem festette kékre"

20,30-as vagyok!

Mindenképpen beszélni kell vele a mamáról később is, ne legyen a dolog "agyonhallgatva", mert attól ő még szinte minden nap gondolni fog rá. De ha azt érzékeli, hogy mindenki úgy tesz, mintha a dolog meg sem történt volna, egy idő után visszafojtja az érzéseit és előbb-utóbb nem fogjátok tudni, mi jár a kis fejében. A következő lépés, hogy később más dolgokban sem fog tudni őszintén beszélni veletek. Ne legyen tabu-téma a mamája, és akkor neki is könnyebb lesz, valamivel neki is könnyebb lesz feldolgozni.

Bármit teszel, bármennyire tapintatos és körültekintő leszel, ez nem 1 beszélgetés lesz. Egy hosszú időszakon fogsz keresztülmenni, míg végre a kislány elfogadja, hogy nincs többé az anyukája. Mondhatod azt, hogy angyal lett, mondhatod a tényeket, hogy egyszerűen meghalt... bármit, úgyis a fejedhez fogja vágni, hogy: te ne mondd meg mit csináljak, te nem vagy az anyukám! Anya ezt másképp csinálta, majd ha anya mondja megcsinálom.

Lehet az első időszakban könnyebben tudod majd őt kezelni, de mindenesetre erre is fel kell készülnöd. Kislány még, ne haragudj rá, ha ilyeneket vágna a fejedhez.

Légy türelmes és megértő!

Beszéljetek sokat az anyukájáról és a helyzetről!

Sok kitartást, erőt kívánok! Ez egy szörnyű helyzet, amiben remélem megállod majd a helyed!

Mindenképpen hagyjátok a maga módján gyászolni. Még a felnőtteknél is nagyon eltérő, ki hogy gyászol. Itt nincs "normális". Van aki csendben elréved, van aki évekig nem fogja fel, van aki őrjöng, hisztizik, tör-zúz.

Érdemes a szép emlékeket feleleveníteni, ami az anyukájához kapcsolódik. Tegyetek ki egy fotót, amit bármikor nézegethet, de ha kéri, hogy rakjátok el, akkor tegyetek úgy.

Semmit se kényszerítsetek, ebben az esetben a gyereknél kell hagyni a gyeplőt olyan szempontból, hogy ha emiatt hisztizik, akkor nem szabad rászólni, max megölelni.

A düh is normális ilyenkor és kivetítheti egy személyre (miattad halt meg), vagy tárgyra. Ilyenkor szelíden le kell fogni (láttam olyat, aki nekiment egy másik embernek, mert őt érezte felelősnek, holott nem volt), de a dühét ne fojtsa el.

Minél több érzelem jön ki, annál stabilabban fog gyógyulni a lelke.

Ha viszont magába zárkózik, akkor hagyni kell merengeni.

A viselkedését - legyen bármilyen is - ezzel kapcsolatban ne kérjétek számon rajta.

Ami még nagyon fontos: az eddigi hétköznapi szabályokat ne rúgjátok fel, mert ha "most nem kell fogat mosnod, van elég bajod" alapon lazulnak a szabályok, akkor az is azt üzeni neki, hogy minden megváltozott. Ilyen szempontból, amennyire lehet, tartsátok meg az eddigi szabályokat, napirendet.

Kivétel, ha elsírja magát - akkor halasszátok el a feladatot, amíg megnyugszik. Ilyenkor nem a szigorú, de következetes szabályok jelentik a kapaszkodót, ezek mutatják, hogy nem állt meg az élet.

nem tudok tanácsot adni..csak annyit szeretnék hogy Nagyon nagyon Sajnálom! és Részvétem,és kívánom hogy hamar túl legyen ezen a kislány,és nagyon sajnálom!:(

14/L

Őszinte részvétem, neked pedig sok erőt és türelmet kívánok.

Jó lenne tudni, hogy a kislány ebben a pillanatban mit tud az anyukája sorsáról? Ki, mit mondott neki? Jó lenne "elémenni" a rokonoknak, szomszédoknak egy őszinte beszélgetéssel. Egy ilyen tragédia kapcsán, sokan puszta jóindulatból és sajnálatból, mondhatnak olyasmit, ami csak összezavarja a gyereket, aki szegényke nyilván pontosan érzi, hogy valami nagy baj van, legfeljebb nem tudja, hogy mi.

Még soha nem voltam hasonló helyzetben, de hasonló korúak voltak a gyerekeim, amikor elvesztettem az édesanyámat. Persze, ez egészen más szituáció; legfeljebb annyiban rokonítható, hogy imádták őt, és váratlanul halt meg, senkinek nem volt ideje "felkészülni" rá.

Én elmondtam a gyerekeknek őszintén, hogy mi történt. Rosszul lett, mentőt kellett hívni hozzá, és bármennyire szerették volna, nem tudták megmenteni az életét.

Mi nem vagyunk hívők, de ha azok lennénk is, ezt a megoldást választottam volna.

Ahogyan az várható volt, eleinte egész egyszerűen nem is értették, hogy miről beszélek. Nem a halál fogalma volt számukra ismeretlen; képtelenek voltak a tényt összekapcsolni az agyukban a nagyival.

Rengeteg "profán" kérdésük volt. Kezdve attól, hogy hol fog ezután lakni, hogy fog enni, milyen ruha van rajta, úgy fogják-e eltemetni mint mi az elpusztult halacskánkat...?

Nagyon sokat beszélgettünk velük, mert érthető módon szinte csak ez foglalkoztatta őket. Napról-napra érezhető volt, hogy nem csak "agyilag", de lelkileg is kezdték elfogadni, hogy ami történt, az visszafordíthatatlan. Őszintén szólva, nekem is sokat segítettek, mert egy 5-6 éves gyereknek nincs "tabu", gondolkodás nélkül kimondja amit érez, és amire kíváncsi. Ha akkor csak szomorúan sóhajtozó felnőttekkel lettem volna körülvéve, lehet, hogy sokkal nehezebben fogadtam volna én is el a veszteségemet.

Bár sokan akartak lebeszélni róla, elvittük őket a temetésre, mert el akartak jönni, és egyáltalán nem bántuk meg. Tudták, hogy mi fog történni, hogy akik ott lesznek, azok nagyon szerették a Mamát, és szeretnének tőle elbúcsúzni. A mai napig nagyon sokat emlegetik, születésnapján, anyák napján, mécsest gyújtanak neki (maguktól), pedig azóta sok év eltelt. Maguktól találták ki azt is, hogy ők halottak napján sem gyertyát nem gyújtanak, sem a temetőbe nem jönnek velünk, pedig amúgy gyakran járunk. De azt mondták, hogy a mi Mamink nekik örökké élni fog...