Kérek szépen-köszönöm, illetve kaphatok-semmi?

Igen, igy hangott el valóban. De honnan merült fel a fejedben hogy egy gyereknek lehet, kell egyáltalán parancsolni és miért előlegezted meg nekünk azt a tényt hogy te nem parancsoltál, mi indokolta ezt?

Gondolom azért érted miről beszélek, ha te nem akkor sokan biztosan.

Amit tehetsz egy ilyen gyerek és anyuka párossal mindösszesen annyi, hogy többet nem hivod meg magadhoz őket. De ha már meghivtad akkor arra a rövid időre lenyeled ezt a békát.

De azt semmiképp nem teheted hogy más gyermekén uralkodsz és az anyukának megmutatod 10 percnyi kapcsolat után hogy is kell ezt a nevelés dolgot csinálni.

"Egyszerűen nem tudtam lakatot tenni a számra, és mondtam, hogy mondja, hogy kérem szépen, és utána, hogy köszönöm. Nem parancsoltam, csak mondtam, egyszerűen. Gyerek meglepődött, és mondta. Azóta évek teltek el, a gyerek azóta is kérem-köszönömözik, és az azóta született testvérét már így neveli az anyuka!!!"

"Nem, nem én tanítottam meg. Tanácsot adtam, és tett, ahogy jónak látta."

Ezek mind a te soraid, 20 perc különbséggel.

Azt hiszem legkevésbé lényeges itt az én lelkivilágom, főképp azok után hogy még az is kiderült aktív szakember vagy.

Szerintem nincs baj azzal, hogy kaphatok-e. Sőt. A kérem, az "add ide!" finomított verziója, a kaphatok, pedig egy érdeklődés az iránt, hogy esetleg nekem jár-e, megkaphatom-e.

Az már más kérdés, hogy mindkettő után jár a köszönöm. Már ha megkapja :)

Az összevesző párosnak. Mi a probléma azzal, hogy a kérem-köszönömöt nem használó gyereknek valaki elmondja, hogy hogyan kellene? Így kell egy gyereket illemre tanítani. Az sem értem, miért probléma, hogy ki van emelve, hogy nem parancsként hangzott el a dolog. Sok szülő nem neveli vagy tanítja a gyerekét, hanem parancsolgat neki. Manapság ez tűnik természetesnek. 2 dologgal nem lehet elérni egy gyereknél valamit. A semmivel (nemtörődömség) és a parancsolgatással.

Az alapvető probléma az hogy egyáltalán felmerül a parancs szó mint lehetőség valaki fejében.

Érthetőbben fogalmazva: ez olyan mintha odairnám hogy nem bántottam a gyereket. Miért kell ezt leirni, ki gondolja ezt egyáltalán? Honnan jön a gondolat hogy ezt le kell irnia, miből ered?

Kértem irjon példát - ha már ezt külön kiemelte, hogy nem parancsolt - arra hogyan is kell elképzelnem mikor ő parancsol a gyereknek, mert én nem tudom elképzelni ezt a helyzetet.

A másik nagy probléma az uralkodási vágy. A gyermeken és rajta keresztül az anyukán. Ha te vagy ott és a gyermek nem látok kivetnivalót némi terelgetésben, de ha az anyuka ott ül akkor nem tartom helyesnek (és most finoman fogalmaztam) hogy te az anyuka nyakán átlépve, az ő szerepét átvéve a gyerekkel szemben bármilyen formában fellépj. Ezt a jogot meg _kell_ neki hagyni.

Elintézi az anyuka, ha nem intézi el az ő dolga. Azon kivül hogy ezt megfigyeled (és mondjuk többé nem hivod el magadhoz őket) mást nem tehetsz.

Még az előzőhöz hozzátenném, a stílusomban azért volt váltás, mert már tanultam egy s mást ezen az oldalon, mert ha azzal kezdtem, hogy ez a szakmám, mindig azt kaptam, hogy "verem a nyálam", ezért inkább laza stílusban feleltem elsőre, aztán kénytelen voltam megmondani, hogy mivel foglalkozom, mert addig csűrte-csavarta valaki.

A másik : én nem parancsolok a gyereknek, így nem tudom leírni, hogy teszem ezt. Amit tudok, az, hogy mások hogy parancsolnak, mert láttam, nem is egyszer. Példa : ne azt mondd, hogy add oda, hanem mondd azt, hogy kérem! -Mindezt az anyuka parancsoló hangnemben mondta a kicsinek, aki persze csak behúzta a féket, és azért sem.

Nem uralkodom senki felett, ez az anyuka engedélyét adta rá, hogy szóljak, ha valami nem jó a nevelésben. Igen, ezt a laza stílusú első hozzászólásomban nem említettem, mert nem akartam kifejteni, amit most végül mégis ki kell. Kedves "nagyon érdeklődő" válaszoló, megnyugtatlak, tényleg van olyan anyuka, aki kéri a tanácsot, és nem támad, ha adom, nem hiszi, hogy -uralkodni- akarok felette.

Én úgy nőttem fel, hogy anyukám sose "kért" meg semmire se, mindig azt kérdezte, hogy adnék-e, kaphatnék-e, de mi mindig megköszönjük a másiknak, ha megteszi. Illetve amikor be kellett segítenem, akkor is azt mondta, hogy pl. elmosogatnék-e, lemosnám-e a kocsit stb. Persze ez valójában csak álkérés volt, azt nem mondhattam, hogy nem. Most, 22 évesen azt vettem észre, hogy mindig mindenkinek megteszek mindent, ha ilyen formában intézi felém a kérését, mert annyira belém ivódott, hogy a megtennéd-e = csináld meg. Ha azt kérdezik tőlem, hogy elmennék-e a moziba, akkor hiába megyek szívesen, mégis valahol kényszernek érzem, hogy elmenjek... Szóval a szülők helyében vigyáznék ezzel a kifejezésmóddal. Csak akkor beszéljenek így a gyerekkel, ha tényleg választhat is. Ha azt akarja a szülő, hogy csinálja meg a gyerek, akkor azt mondja. Szerintem a "Kérlek mosogass el" jobb, mint a "Elmosogatnál?", amire csak az lehet a válasz, hogy igen.

A dolog megköszönése viszont nem ezen múlik. Engem úgy neveltek, hogy mindent meg kell köszönni. Jó pár barátom már rám is szólt, hogy ne köszönjek meg mindig mindent, mert nem kell.

Tehát az adnál-e + nem köszönés nem jár kéz a kézben egymással. Na meg az arrogáns hangnem sem kötelező elem.