Emlékeztek még a legelső szerelmetekre, akit tényleg szívetekből szerettetek? Arra az igazi szerelemre? Hogyan lett vége? Hogyan felejtették el? El lehet egyátalán felejteni? A helyzetem a következő.

Az első nagy szerelmem halálos szerelem volt, szinte szó szerint. Fontosabb volt az életemnél, mindennél. Elfordultam miatta a szüleimtől, a barátaimtól, még önmagamtól is. Pedig már nem valami forrófejű tini voltam, nem sokkal a harmadik X előtt jártam. Biztos voltam benne, hogy nélküle senki vagyok, semmit nem ér az életem, minket egymásnak teremtettek és hogy soha nem tudok mást szeretni.

Nekünk "szerencsénk" volt, sikerült összekerülni, együtt is laktunk egy darabig, nem részletezem, nagy ára volt.

De nem működött, hiába szerettük egymást, annyira másak voltunk. Mikor kezdtük érezni, hogy nem megy ez nekünk, teljesen kikészültünk és még jobban kapaszkodtunk egymásba, hogy hátha mégis.... Aztán a végén már nagyon kiábrándultunk egymásból, azzal együtt, hogy még mindig szerettük egymást.

Mikor szakítottunk, persze én teljesen kiborultam, azt hittem, innen már nincs tovább. Úgy életem a napjaimat, mint valami hülye zombi. :)

Azóta eltelt egy kis idő és megtaláltam azt az embert, akivel nemcsak szeretjük egymást, de együtt is tudunk élni. Most már úgy érzem, nagyon jó, hogy úgy történtek a dolgok, ahogy történtek és a párom megtanított, hogy a szerelem lehet csodálatos is és nem csak szenvedés.