Feladtam az emberi kapcsolatokat. Lúzer lennék?

Mióta az eszemet tudom én voltam a fekete bárány. A családban, az iskolában, mindenhol. A kiközösített szerencsétlen, akit még a sarokban himbálódzó pók is elkerült nagy ívben. Napi szinten megkaptam, hogy mekkora isten csapása vagyok. Megszakítottam minden kapcsolatot a haverjaimmal, majd a nőkkel is. Miután "depressziós állatnak" nevezett egy lány, többek közt, amiért azt mondtam, hogy nekem nem kell senki, az életben sem.

Aztán befejeződött a középsuli. Nyitottam egy kis filmes blogot. Egyre többen jöttek, a semmiből indulva Mo. legolvasottabb újságjánál találtam magam. Gyakornokként. 20 évesen. Aztán, olyan 250 megírt cikk után feljebb akartam lépni. Ugyanis százezreket vonzottak a cikkeim. Nem engedtek, leléptem. Írtam egy könyvet (kb. fél év alatt), elolvastattam egy ismert íróval, két kiadó bekérte a kéziratot. Nem vagyok benne biztos, hogy ki is adják.

Ennek ellenére más nem mozgat, csak hogy el tudjak költözni otthonról, egy sötét szobába, ahol csak én vagyok, meg a laptopom. Nőzni rég nem próbálok már, külsőre vonzom az embereket, belsőre viszont túl "sötét" vagyok. Ami nekem kell az íráshoz, így nem kezeltethetem a depressziót. Autistának tartanak, a szüleimnek nem is szóltam erről az egészről sokáig, most lenéznek miatta. Van akinek ennyi jutott? Hogy bármit is csinál, mind a rokonai, mind az ismerősei leköpik? (1-2 ember van csak, aki támogat.)