Feladtam az emberi kapcsolatokat. Lúzer lennék?

Dehogy vagy lúzer!! Az ilyen emberekre azt szokták mondani, művészlélek.

Az írásodból nem derül ki, hogy ez téged mennyire zavar.

Ha el tudod magad így fogadni, tedd, élj az írásnak, és támaszkodj arra az egy-két emberre, akit írtál.

Ha viszont nem vagy kibékülve önmagaddal, fordulj pszichológushoz. Autista biztosan nem vagy.

Arra azért kíváncsi lennék, miért mondtad a lánynak, hogy nem kell neked az életben senki sem.

Épp ez a depresszió: már annyira sötét minden, hogy igazából ki sem akarsz jönni. Tudom, mert én is benne voltam körülbelül 3-4 évig, de most visszatekintve azokra az évekre már látom, hogy csak pazaroltam az időmet, mert amíg a szobában kuporogva írtam, elszalasztottam rengeteg csodálatos élményt. Meg kell jegyeznem: a családban és suliban is én voltam a feketebárány - de mára arra is rájöttem, hogy ebben én is ludas vagyok. Ahogy te is.

Azt hiszem, mi hiába fogunk tanácsokat adni, mert tudom jól, hogy ilyenkor az ember valójában csak önmegerősítést vár, hogy így is jó, amit csinál. Nem, egyáltalán nem az, mert ha már lehetőséget kaptál, hogy ember legyél ezen a Földön (és mindegy hogy valamilyen isten vagy a véletlen révén), akkor ki KELLENE használnod az élet nyújtotta szépségeket. Mert a depresszión túl vannak azok is, ismét csak tapasztalatból beszélek.

El tudod képzelni, hogy milyen fantasztikus érzés egy barátokkal együtt töltött délutáni bográcsozás? Vagy amikor a szerelmed rád nevet és azt mondja, hogy örül, amiért vagy neki? Vagy amikor egy ismeretlen előreenged a buszon, esetleg leáll veled beszélgetni pár szóra a boltban várakozás között? Az emberek nem olyan szörnyűek, ahogy gondolod, csak keresni kell bennük a jót, és nem a kis seggeden ülve azt várni, hogy mindenki a legragyogóbb alakjával közelítsen feléd. Erre mondják, hogy amit adsz, azt kapod vissza: nos, ez is igaz. Egy mogorva, bezárkózott embertől mindenki távol marad, de mosolyogj rá valakire: visszamosolyognak majd.

Természetesen ezek a dolgok, mint mondtam, nem csettintésre jönnek. A barátságokért, a szerelemért, a szeretetért meg kell dolgozni neked is, mert időbe telik, míg kialakulnak. De mindent megér küzdeni értük, mert ég és föld a különbség a "szoba békés magánya" és az "emberek békés együttélése" között.

Hozzáteszem: nem a depressziótól tudsz írni. Én is alkotok 10 éves korom óta, és amióta kigyógyultam a depressziómból, nemcsak többet írok, hanem jobbakat is. Mert nem b*valbaszottan, fájdalmakkal telien ülök le a papír elé, hanem a lehetőségek és remények körében.

Te tényleg egy depressziós állat vagy. És most elkezdhetsz nyavalyogni, hogy na tessék, megint megkaptad, jobb neked ha egymagadban ülsz a szobádban a laptopoddal, de akkor ismét csak feladod. Mert mi van akkor, ha ezt mondják? Ha igaz, akkor itt az ideje észbe kapnod a sértődés helyett, ha nem igaz, akkor meg minek veszed magadra?

Elmondom, mitől változtam meg: rájöttem, hogy nem én leszek rossz ember attól, hogy milyen a környezetem. Nem az én felelősségem, amiért bántott a családom vagy bántottak az osztálytársaim, nem az én felelősségem, ha megvertek, ha kiabáltak, ha gonoszak voltak hozzám - ez mind csak őket jellemzi, nem engem. De azért már igenis én vagyok a felelős, ha mindezeken meg sem próbálok túllépni és nem igyekszem változtatni vagy keresni az életben az örömet és boldogságot. Mert ebben senki nem tud akadályozni, csak saját magad. Lépj túl a régi kapcsolataidon, ha teheted és szerezz új barátokat.

S légy türelmesebb: ha nem tudsz feljebb lépni, várj még egy kicsit - ha másodszorra sem megy, akkor válthatsz. De én úgy látom, hogy te mindent egyszerre akarsz és elfelejtetted megtanulni, hogy a dolgokra néha várni kell, nem egyből feladni valamit, ha elsőre nem jön össze.

Szóval a kérdésedre válaszolva: nem lúzer vagy, csak végtelenül buta és sajnálatraméltó, mert nemhogy nem tudod, hanem egyszerűen nem akarod kihasználni a lehetőségeidet. És ha 70 évesen visszanézel, netalántán hamarabb kiábrándulsz ebből a depresszióból, baromira sajnálni fogod, hogy ezeket az éveket elvesztegetted a sebeid nyalogatásával, csak mert könnyebb elviselni a megszokott fájdalmat, minthogy belekezdj valami újba. Igen, az sem könnyű, tele van csalódással, félelmetes és hosszú, de olvasgasd depresszióból kigyógyult emberek írásait: mind azt mondják, hogy megérte. Ezek után pedig felesleges megkérdőjelezned a változás értékét.

Nem jó, amit csinálsz és nehogy azt hidd, hogy különleges leszel a magányodtól, még kevésbé mártír. Csak ismétlem: buta, mert a világ ott van előtted, de nem akarsz kinyúlni érte. Akkor pedig mit vársz?

ma 9:08 a szívemből beszélt.

Én is jópár évig depresszióban kuporogtam, én voltam a hülye, ronda, belém rúgott mindenki (pedig volt erre jó okom, mert pont iskolaváltás előtt halt meg apukám, aki a legfontosabb volt az életemben... persze aztán nem bírtam beilleszkedni, jött a depresszió rendesen).

Érettségi után rájöttem, előttem van még az élet.

2 évig tartott, de sikerült! Kigyógyultam a depresszióból, jó hatással volt rám az iskolaváltás is.

Barátokat találtam, megtaláltam életem párját, és (úgy, hogy az égvilágon semmit nem változtam) é lettem a gyönyörű nő. Főleg ilyenkor nyár környékén, naponta kapom a leszólításokat, pedig még csak nem is öltözködöm feltűnően. Előtte meg a kutya se szólt hozzám.

Én is rajzoltam a depressziós éveim alatt, aztán gyógyulás után már nem ment. Végül rájöttem, annyi a baj, hogy depisen jobban tudtam csak az adott dologra koncentrálni.

Megtanultam a bal kezem is használni, fejleszteni a koncentrációs képességem, sok ilyen hülyeséget próbáltam, és bevált :) Most jókedvűen is megy a rajzolás. Gondolom nagy szerepe van ebben, hogy két agyféltekés vagyok, és mostmár gond nélkül tudok váltani a kettő között.

Szóval kedves Kérdező, előbb önmagad kell megszeretned, hogy mások is szeressenek.

Látod megint csak terelsz, és megint másra hárítod a felelősséget az elcseszett életedért. Furcsa, én is magyarok között élek, és engem elismernek, szeretnek - véletlenül pont te kerültél olyan helyre, ahol mindenki, de mindenki rossz?

A mai magyar valóság sem rosszabb, mint a török vagy amerikai vagy brit vagy akármilyen valóság. Sőt, nemzettől független a dolog, mert nem magyarok,, angolok, németek vagy szerbek fognak boldoggá tenni, hanem elsősorban EMBEREK. Érzed a különbséget?

Amikor legutóbb próbálkoztál... nem jött össze, na és? Akkor próbálkozz meg még egyszer, aztán megint és megint, amíg nem akadsz össze olyan emberrel, aki méltányolni tud. De ott van, hogy megint tök hamar feladod.

Leáltalánosítasz egy egész népet, holott tudjuk jól, hogy az általánosítás mindig csal... ilyen hozzáállással tényleg nem sokra mész.

Ha másnak sikerül ebben a magyar valóságban is boldognak lennie, neked miért ne sikerülne?