Új kategória kellene a családi kapcsolatokon belül? Kibírhatatlan szülők?

Nyilván majd ha egyetemista leszek, koleszos leszek. Kis faluban élek, nincs álláslehetőség. Ha lenne, az is csak nyáron van, gyümölcsszedés, kb. húszezer havonta, ha mindennap megyek. Semmire nem elég.

Az a baj, hogy hiába megyek el, ők csak estefelé jönnek meg, úgy hét körül. A faluban csak egy olyan barátnőm van, akinél maradhatnék, de azért az ő nyakán sem lóghatok minden egyes nap, főleg, mivel mindketten idén érettségizünk, és nem is büfészakokat jelöltünk meg, úgyhogy tanulni kell. De tökmindegy, hogy hol vagyok, úgyis el kell mosogatnom, főznöm kell rájuk, fel kell takarítanom, kutyát megsétáltatnom, megetetnem, konyhát feltakarítani, porszívózni, csekket befizetni, bevásárolni nekik vacsorára... Nem kis idő. És akkor még tanulni.

21:34

Köszi, igyekszem, hogy én ne legyek ilyen. Sajnos ugyanazokat a jeleket tapasztalom magamon, mint anyámon: míg régebben fát lehetett vágni a hátamon, most már mindentől elkap az ideg. Azt hiszem, nálam most telt be a pohár. Hajlamos vagyok magamban másokat hibáztatni, ha pl. valamit nem találok, és legszívesebben anyámon vezetném le minden dühömet, még ha éppen nem is tehet semmiről. Korábban soha nem voltak ilyen késztetéseim, most azon dolgozom, hogy ne gondolkodjak így... szerencsére azt soha nem tudnám bántani, akit szeretek. De az nem is olyan feltétlen rossz, ha olyasvalakit bántok, aki egyébként más miatt megérdemelné, nem? Jó, tudom, nem szabad így gondolkodni, csak próbálom menteni magam...

Vitákat soha nem provokálok, nem is tudom, hogy lehet olyat. Egyszerűen a saját erkölcsi érzékem gátol ebben, ezért nem értem, anyám hogy képes ezt tenni velem, amikor egyszer állítólag annyira odavan értem. Előbb köpném szembe magam, minthogy másokkal gyűlölködjek, csak mert rossz napom volt. Undorító egy dolog.

Aztán lehet, hogy ötvenévesen én is ilyen leszek. Egyelőre még csak a párnákat rugdosom, de ki tudja, mi lesz velem.

Gondolkodtam már én is pszichológuson, csak az a baj, hogy ugye kis falu... Egyszer voltam, de akkor is csak kíváncsiságból :) Ezt most bonyolult elmagyarázni, suliban volt egy ilyen lehetőség, hogy Pestről jött valaki, és lehetett hozzá menni ingyen. Látni akartam, hogy dolgozik egy pszichológus. Hát, nem voltam lenyűgözve. Igazából nem tudott semmiben segíteni, pedig akkor még azt hittem, minden rendben van velem. Akkor még júl tűrtem a dolgokat, sőt, azt hittem, hogy ez így normális. Elég beképzelt voltam, a jó jegyeim miatt, és bár soha nem éreztettem senkivel, de a legtöbb korombeli gyereknél jobbnak gondoltam magam. Úgy gondoltam, hogy szerencsés vagyok, hogy "szigorú" szüleim vannak, mert így jólnevelt, okos kislány vagyok, satöbbi... Komolyan azt hittem, hogy ez így jó.

Na mindegy, a pszichológus szánalmas teljesítményt nyújtott, most ha mennék, akkor csak hozzá tudnék menni, de az az igazság, hogy a legjobb szakember sem tudna most érdemi segítséget nyújtani. Én teljesen tisztában vagyok vele, mit miért érzek, és hogyan tudnék magamon javítani. Egy doki sem tudja helyettem megoldani a problémákat, csak javaslatokat ad, de most éppen nincs mit tenni. Majd ha független leszek, megoldódik minden, ennyi.

Egyébként meg az utóbbi napokban azon gondolkoztam, hogy ha már az általános iskolákban tartanak drogprevenciós előadásokat (sikertelenül), akkor miért ne lehetne erről is tájékoztatást adni? Hogy mi számít családon belüli terrornak, mit lehet tenni, stb. Szerintem már a tízévesek is kívülről fújják, miből készül a kokain, de azt vajon tudják, hová forduljanak, ha bántalmazzák őket? A gyerekeket is be kéne vonni ebbe, hogy tudják, mi történik velük. A tanárok is legtöbb esetben csak sejtik, hogy gáz van, a szülőktől pedig hiába is várnánk, hogy intézkedjenek... Én ha annak idején tudtam volna, hogy van ilyen családvédelmis cucc, biztos elgondolkoztam volna. Más kérdés, hogy nem tudtak volna velem mit kezdeni, mert soha nem vertek, lelki terrort meg hogy bizonyítod rájuk? Még szerencsés is vagyok. Nem úgy, mint a volt osztálytársam, aki néha véres fejjel jött iskolába, úgy összeverte az apja. Emlékszem, néha még voltak is a sulitól náluk, meg eljárással fenyegetőztek, de a végén csak maradt minden a régiben. Sokra mentek a szörnyülködéssel meg a beszélgetéssel, a fiú még mindig ott lakik annál a szörnyű fickónál.