Depressziós lennék? Nagyon hosszú, de SOS, tönkrement az életem!

Bocsi, direkt írtam ebbe a kategóriába, mert itt sokan válaszolnak.

Hónapok óta olyan nyomott hangulatban vagyok, olyan kilátástalannak tűnik a helyzetem, pontosabban nem az, csak félek tőle, hogy ez örökre így marad és soha nem leszek már újra boldog. A legrosszabb az, hogy az agyam, a memóriám is mindig cserben hagy, ettől olyan szerencsétlen idiótának érzem magam. Például elfelejtem, hogy hol van a buszmegálló, ahol szinte minden nap felszállok a buszra, vagy nem tudom, hogy milyen nap van, zavarodottnak érzem magam. Lassú vagyok, nem tudom felfogni, amit mondanak nekem.

Próbálok tenni ellene, de úgy érzem, falra hányt borsó. Próbálok adni a külsőmre, kozmetikushoz mindig elmegyek, vettem új ruhákat is, amik tényleg tetszenek. Minden nap mozgok valamit legalább 1 órát valami jó zenére, kicsit már fogytam is (162 cm 60 kg vagyok :S). Odafigyelek rá, hogy mit eszek, de hiába, mert így is rondának és furcsának látom magam. Az egyetemen is próbálok a csoporttársakkal jópofizni, odamenni hozzájuk, mosolyogni, nemcsak egyedül gubbasztani valami sarokban, de ilyen helyzetben is van, hogy kudarcot vallok (hiába megyek oda, de nem tudok mit mondani). Ha valaki elhív valami programra (ritka), mindig elmegyek, pedig legszivesebben lemondanám, de tudom, hogy attól csak rosszabb lenne. Igazság szerint magányosnak érzem magam, mert a régebbi barátaimmal vagy teljesen megszakadt a kapcsolatom, vagy egyre kezdünk eltávolodni érzelmileg, újakat meg nem tudok kialakítani. Vagyis tudnék, de nincs a környezetemben olyan ember, aki úgy tényleg a BARÁTom szeretne lenni (én próbáltam azt is), ahogy érzem, ők felületesebb kapcsolatra vágynak, olyan haverság szerűre.

Olyan érzést érzek, mintha valami köd képződött volna az agyam meg a testem köré, nagyon nehéz ezt elmagyarázni, még én sem érzetem ilyet. Kicsit mindig olyan kívülállónak érzem magam, de nemcsak az emberekkel szemben, hanem az egész világ mintha különvált volna tőlem. Amikor kisebb voltam, és elkezdődött a jóidő, mindig csak egy szavamba került, összeállt az egész banda, fiú-lányok, száguldoztunk bicajjal a városban, nevettünk hangosan, kiabáltunk, olyan határtalanul szabadnak és boldognak éreztem magam, és úgy éreztem, hogy „enyém” a világ (pedig rettentő csúnya voltam, sokkal csúnyább, kövérebb és ápolatlanabb, mint most, de nem érdekelt egyáltalán). Most viszont hogy bejött a jóidő, azt érzem, hogy egyedül semmi kedvem kimenni, de nincs is, akit kihívhatnék, ha valaki esetleg mégis méltóztatik rám időt szakítani sűrű dolgai közepette, akkor csak azt érzem, hogy milyen szar senki vagyok hozzájuk, nem vagyok se szép, se kiegyensúlyozott, se boldog, nekem nincs életem, amiről mesélhetnék, velem nem történt semmi, ami elmondhatnék, ha meg az érzéseimről beszélek, csak addig jutunk, hogy szedjem már össze magam. Tudom, hogy nem rosszból mondják, de rám nagyon rossz hatással van.