Miert olyan nehez manapsag part talalni/ csaladot alapitani?

Szerintem nem elég kitartóak az emberek és nem tartanak lépést a változásokkal. Egy kapcsolatért minden nap meg kell küzdeni, nem csak az elején. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de a mai napig hoz néha virágot a férjem (pedig már majdnem felnőttek a gyerekeink) vagy egy csokit és én is szoktam időnként ágyba vinni a reggelit vagy a kávét. Nem azért mert elvárja, hanem azért mert szeretem és ezt ki is mutatom minden nap. Ezek olyan apró simogatások, amik életben tartják a kapcsolatot. Az elmúlt évek során el sem tudom mondani, hogy hányszor alakultak át a céljaink, hányszor kellett kompromisszumot kötnünk (most nem megyünk nyaralni, mert apa nyelvtanfolyamára kell a pénz, stb.). Sokszor kellett lemondanom dolgokról a férjem kedvéért és neki is az én kedvemért. Erre nagyon sokan nem hajlandóak. Azonkívül soha nem teszünk olyat amiről tudjuk, hogy a másiknak rosszul esne. Nekem ez volt talán a legfontosabb, hogy mindent meg tudjak beszélni a társammal. Kb. 2 alkalommal veszekedtünk a férjemmel az elmúlt 20 évben, így tényleg élmény hazajönni, mindenki tud pihenni. Sokaknál látom, hogy noha együtt élnek, de valójában mindenki a saját életét éli, a saját céljait hajtja. Mindenkinek jár minden és senki nem enged a 48-ból. Aztán persze folyamatosak a veszekedések és jön a válás.

Én sem hasonlítanám viszont össze a régi családokat a maiakkal. Régen tényleg az volt, hogy hozzámész a Józsihoz, aztán kész. De akkor ki voltak szolgáltatva egymásnak a felek. A férfi nem tudott főzni, mosni, gyereket szülni, a nő meg nem tudta fenntartani magát és a gyerekeit. Ma is vannak olyan családok, ahol ez az egymásra utaltság jellemző, de ezek a házasságok általában rosszak, mivel kintről persze azt hallgatják a felek, hogy "A Józsinál, Marikánál sokkal jobbat is találhatnál, nem értem miért tűröd el ezt, sokkal jobbat érdemelsz." Ebből meg aztán folyamatos veszekedések következnek. Ahol meg nem szorul rá egyik a másikra, ott meg könnyen feladják. Vagy eleve úgy indul a kapcsolat, hogy na majd én megváltoztatom vagy nem tudnak lépést tartani a változásokkal. Nyilván egy húszéves ember nem úgy gondolkozik mint egy harmincéves. Az emberek változnak és vagy toleráljuk az esetleges negatív változásokat vagy szaladunk a következő emberhez, aki talán jobb lesz, de mivel tökéletes ember nincs, sose lesz vége a keresésnek.

Én vagyok az ellenpélda arra,hogy a külső nem minden! Évekig voltam szerelemes egy full extrás pasiba. Az a tipikus macsó. Nem mertem vele kapcsolatba kerülni,úgy voltam vele hogy ő bárkit megkaphat,igenis vannak szép és okos csajok,akkor miért pont én kellenék neki? És tudjátok mi történt? Néhány hete láttam az utcán két kisgyerekkel és egy szépnek nem mondható,nagydarab nővel. Sütött róluk a boldogság.

Én se találok párt,de tudom is az okát: magamhoz képest túl nagyok az elvárásaim. Most már azért próbálok alább adni,szóba álok olyannal,akivel elötte nem beszéltem volna,és pozotívan kellett csalódnom. Ezek után azt gondolom,hogy mindenkinek megkell adni az esélyt arra,hogy bizonyíthasson. A jó külső adottság,esetleg pénz kérdése és múlandó,de nincs is jobb egy szép belsőnél!