Szeretitek a testvéreteket? Ha igen, ha nem miért?

Igen, nem lehet megmagyarázni. Hugomat,mert hugom és látom h nő fel és IMÁDOM. Bátyámat,mert bátyám és szeretem benne hogy véd még ha nem is mutatja ki szval a tesókat szeretni lehet. De amúgy nagyon függ a neveltetéstől..

Régen utáltam a hugom, most már csak figyelmen kívül hagyom. Túl sok mindenben különbözünk.

Nekem egy nővérem és egy hugom van, de egyikőjükkel sem jövök ki, amiért a szüleimet teszem felelőssé. Mindig az volt a jó, amit ők csináltak, nekik mindent megadtak, nekem pedig semmit. Nekik fizették a főiskolai, egyetemi továbbtanulást, nekem pedig nem. Szerintük ők mindig mindent jól csinálnak, én pedig csak elrontani tudok dolgokat. Régebben nagyon bántottak ezek a dolgok, de mostmár túltettem magam rajta. Mivel már én is (duplán) szülő vagyok, ezért nem értem valaki hogyan viselkedhet így a gyerekével. Szóval szerintem azért nincs jó kapcsolatom a testvéreimmel, mert mindig ők voltak az istenek, és pedig a kis senki. De a sors kárpótolt ezekért a dolgokért és megajándékozott egy csodálatos férjjel valamint két gyönyörű gyerekkel. A szüleim pedig még mindig a testvéreimet fényezik, szerintük az ő életük sokkal tartalmasabb és jobb hiszen felfelé ível a karrierjük. Úgy gondolják, hogy nekem is ezt kellett volna csinálnom ahelyett, hogy "elrontom" az életem két gyerekkel. Sajnos felnőtt fejjel sem sikerült megértenem, hogy nekik mi az élet értelme, én viszont tudom, hogy az enyém a családom és soha nem fogok különbséget tenni a gyerekeim között!!

Nekem is két féltestvérem van. Sosem laktunk együtt, de régebben próbáltam velük jóban lenni, egészen addig, míg a nővérem úgy mutatott be valakinek, hogy "az apu lánya". Na, ez úgy szíven ütött, hogy azóta nem foglalkozom velük és ők se velem.

Persze hogy igen. Egy húgom van, néha ugyan összekapunk, de azért nem tudnám elképzelni, hogy ne béküljünk ki. Így felnőttfejjel (mindketten 30 fölött) teljesen más, mint gyerekkorban. Meg tudok vele beszélni dolgokat, van kinek a vállán sírjak, meg egyáltalán: nélküle nem lenne szép az élet. És fordítva is így van...

Én 39, öcsém 35. Gyerekkorunkban egy időben sokat veszekedtünk, de még akkor is szerettük egymást, és emellett sokat tudtunk egymással játszani. Soha nem irigyeltük egymást. Felnőttkorunkban ott segítünk egymásnak, ahol csak tudunk. Odafigyelünk a másikra, azelőtt felajánljuk segítségünket, hogy a másik megkérne rá. Nem beszéljük meg bensőséges dolgainkat, soha nem is tettük, de mégis nagyon fontosak vagyunk egymásnak. Miért? Mert testvérek vagyunk, együtt nőttünk fel, és mindketten emberből vagyunk.

Előző vagyok: lány.

Nekem 1 hat évvel idősebb bátyám van és nagyon szeretem. Sosem veszekedtünk még, rendkívül nyugodt és megértő természetű. Szerintem jót tett nekünk ez a nagyobb korkülönbség. Sokat tanultam tőle gyerekként.

Én a testvéreimmel rengeteget veszekszem (persze nem teljesen komolyan), de szeretem őket, mert szerethetnékem van irántuk:)