Ha nagyon feltekeny vagyok ra, es nem szeretnem elvesziteni, nem tudnam massal latni az egyenlo a szerelemmel?

Nem. Ez csak önzést, birtoklási vágyat jelent. Meg azt, hogy baromira nem érdekel, hogy a másik akar-e veled lenni, boldog-e veled. Nem nézed, mi jó neki, nem tartod tiszteletben, hogy ő egy önálló ember. Nem a tulajdonod, csak a párod.

Ez pont hogy nem szeretet.

A szeretet az, amikor azt akarod a másiknak, ami SZERINTE jó neki (még akkor is, ha ez neked nem jó vagy nem tetszik, mert az ő érdekeit nézed), és nem azt, ami SZERINTED jó. Nagy különbség.

egyáltalán nem biztos,h önző,vagy birtokolni akar!!

lehet,csak érzelmi analfabéta mint Én!

és szerintem ez egy betegség!

Pszichológusra van szükséged!

mert,ha elő jön akkor,csak nőni fog!!

Vannak olyan dolgok az életünkben, melyek egy bizonyos szintig normálisnak tekinthetők, aztán egy bizonyos szint fölött már mi sem értjük mit miért is csinálunk valójában.

A féltékenység egyike ezeknek a dolgoknak. Mindenkiben dolgozik egy egészséges féltékenység, ami a szerelem-féltésből fakad. Félünk attól, hogy elveszítjük a másikat. Vagy magunkat féltjük inkább, hogy egyedül maradunk. (Sokan ezért maradnak inkább benne egy rossz kapcsolatban. Jobb, mint a semmi alapon.) Egyfajta egészséges féltékenység mindig is jelen volt a kapcsolataimban, de gondolom ezzel nem vagyok egyedül. De amikor megtaláltam életem párját ez átment valamiféle dühöngő zöld szörnyetegbe. Mindenre és mindenkire ugrani tudtam volna, mint egy sakál. Elég nehéz volt olykor visszafogni magamat és lépten-nyomon meggyanúsítottam szegényt. Ez odáig fajult, hogy már egy filmet sem tudtunk megnézni közösen, mert az én fejemben folyton csak az kattogott, hogy biztosan a főhőső seggét és a melleit bámulja. Ami lehet, hogy igaz is volt! De miért ne tehette volna? Tudod, hűséget fogadtunk, nem vakságot! Tudom, rengetegen járnak hasonló cipőben, s általában ennek az a vége, hogy a másik, bár nem akar, de valóban félre fog lépni. Csak hogy tudja, miért hallgat nap mint nap.