Szoktál arra gondolni hogy mi lesz ha már nem fognak élni a szüleid?

Jaj, ne sírj!

Nem azért írtam, basszus, nem akartam ám senkit elszomorítani!

Szomorú dolgok ezek, de menjetek haza, és puszilgassátok meg őket, figyeljetek egymásra, fölösleges balhézni piti dolgokon, mert akkora hatalmas lelkiismeret furdalást fogtok érezni, ha már nem lesznek, még úgy is, h imádjátok őket, és sosincs balhé.

Az a szomorú, h időnként olvasok itt olyan kérdéseket, válaszokat, h sírni tudnék, vagy megrázni az illetőt, h kapjon már észbe, és ne balhézzon két joghurton, vagy azon, h nem engedik valahová, vagy rossz napja volt az anyjának, és dilizett vele, ezért elszökne otthonról stb...

Inkább meg kellene érteni egymást, tapintattal hozzáállni, időnként kicsit kényeztetni a szülőket, mert eljön az idő, mikor már nem lehet. És ilyenkor az összes kamaszkori veszekedés eszembe jut, milyen csúnyán beszéltem anyuval, tiszteletlen voltam, a fejére olvastam olyan dolgokat, h sírva fakadt. Ezeket olyan szívesen visszacsinálnám, ha lehetne...

Persze csak utólag ilyen okos az ember lánya sajnos...

OFF:

nem, nem szomorítottál el, csak nagyon megható volt.

én 1.5 éve költöztem össze a párommal, apu akkor már nyugdíjas volt, anyu épp akkor ment nyugdíjba. aggódtam is, h nem fognak-e egymás agyára menni. elég sok igy a konfliktusuk, anyu túlérzékeny. épp pénteken sírdogált nekem, hogy apu elhanyagolja (ami az ő szempontjából persze igaz, de hát nem lehet örökké körülötte forogni), és ő el akar költözni, de nem akarja egy közösen leélt élet után elhagyni a családját. Elsírta szegény az összes nagyobb sérelmét (nem akart apa sohasem rosszat, rajong érte, de hát 40 év alatt kaptak pár sebet egymástól). Tegnap náluk voltam, mindketten megviseltek voltak, bár próbáltak lelkesnek és boldognak tűnni. nagyon aggódom értük. emiatt vagyok én is talán érzékenyebb, és meghatódósabb ezügyben most.