Szoktál arra gondolni hogy mi lesz ha már nem fognak élni a szüleid?

Másfél hete derült ki hogy apám cukorbeteg és azonnal beszállították a kórházba és már kapja is az inzulint. Az orvos megmondta hogy ha nem ment volna kivizsgálásra max másfél éve lett volna még. Nem vagyok túl jó viszonyban vele, de mégis csak az apám, és "úgy ahogy" de szeretem. És teljesen összetörnék ha történne vele valami. 45 éves, úgy hogy remélem még láthatja ahogy férjhez megyek, vagy hogy megvalósítom az álmomat...ez mindennél fontosabb lenne nekem, azt akarom hogy büszke legyen rám.

18/L

Fura, de mióta volt egy olyan álmom, hogy anyukám biciklivel valami rettentő nagy szakadékba zuhan, azóta többször eszembe jut, hogy mi lesz majd, ha...

De próbálok nem gondolni azért ilyesmire.

Gyerekkoromban rendszeresen aggódva jártam haza az iskolából, ha egy mentőautót láttam a környékünkön. Mert a nagyszüleimet, főleg a mamámat volt, hogy elvitte a mentő kórházba, mert rosszul lett.

És mindig úgy rohantam haza, hogy "csak ne, csak ne nálunk álljon meg...". Hát ha nem is így történt, de elég korán meghaltak a nagyszüleim. A nagymamám 66 éves volt csak...

No addig anyukámnak még van jó 10 éve most, de remélem ő tovább fog élni.

Igazából ami még ijesztő, hogy anyukámnak sok iskolatársa halt meg már... :-(

Én is szoktam arra gondolni hogy mi lesz ha meghalnak a szüleim. Egyikük sem fiatal már annyira, anyukám 46 éves és cukorbeteg, már 13 éve inzulinozza magát. Apukám 48 éves, neki nincs semmi baja, bár igaz hogy fél évig volt neki egy "betegsége" amit az orvosok sem ismertek fel. Sokszor megfájdult hátul a feje és rosszul lett, néha el is ájult. Járt kivizsgálásokra, de nem derült ki nála semmi, szerencsére ősz óta nem jelentkezett nála ez a tünet. Remélem nem is fog visszatérni.

Amikor láttam apukámon hogy milyen rosszul volt akkor merült fel bennem elösször hogy ők sem fiatalok már és egyszer meghalnak. Volt hogy amikor ez eszembejutott elsírtam magam. Nem tudom mi lenne velem ha meghalnának...

Kedves utolsó, 46-48 évesen igenis fiatalok még a szüleid, ne viccelj már...

A kérdésre: az én szüleim is pont ennyi idősek, persze megfordult már a fejembe, hogy mi lenne ha... Álomból is keltem már sírva, amikor ilyet álmodtam. De igazából még nem gondolkodtam el rajta, mert annyira képtelenségnek tűnik és távolinak még... 20 évet még muszáj mellettem tölteniük... Anya olyan támasz nekem, hogy nem is tudom mit kezdenék az életemmel nélküle.

21:38-as vagyok. Nem azt írtam hogy öregek hanem azt hogy nem fiatalok már ANNYIRA...

Velem is volt már olyan többször is hogy azt álmodtam meghalt valamelyikük és arra keltem fel hogy sírok. Utánna több napig ezen gondolkoztam.

Tudjátok, ez úgy van,

hogy ha már nem élnek a nagyszüleink,

akkor (sajnos) a szüleink következnek...

Viszont, ha a kérdésre akarok válaszolni, akkor:

ha már nem fognak élni a szüleink,

az sajnos azt jelenti,

hogy előbb-utóbb mi következünk a sorban...

Szoktam, túl gyakran is, és olyankor a vér meghűl az ereimben, hogy mi lesz, mert annyira szeretem őket.

Pedig saját családom, pici gyerekim vannak, de ez attól független.

Gyerekként sokat gondoltam erre, éjszakánként nem tudtam aludni a félelemtől, h egyszer meghal anyukám. (Apám nincs, nem tudom, h merre jár, sosem láttam).

Aztán kamaszodtam, nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel, míg egyszer suliból hazajövet meg nem láttam anyut a boltba menni. Csak hátulról láttam, és belém villant, h Úristen, de megöregedett. Aztán ezen is túlléptem, teltek az évek, anyu beteg lett, és imádkoztam sokat, h jobban legyen, de láttam, h ő is feladta már. Aztán jött a tavalyelőtti karácsony, szenteste rosszul lett, hiába mentő, ügyeletes orvos, meghalt gyakorlatilag a kezemben.

Azóta sokszor eszembe jut az a pillanat, kamaszkoromból, h talán ha akkor szólok neki, h betegesen néz ki, h vizsgáltassa ki magát, talán lehetett volna segíteni.

Gyanítom, h már akkor baj volt a szívével, szerintem cukros is lehetett már akkoriban is, de voltak más jelek is, ő lelegyintett, én pedig ráhagytam.

Kár volt.

És hiába van kicsi fiam, férjem, ezt az űrt már nem lehet betölteni. Két hete lázas betegen feküdtem, magas lázzal, és annyira fáj, h nincs már édesanyám, aki legalább egy csésze forró teát hozna... Nincs már kivel megbeszélnem a dolgaim, mivel nekem ő volt a legjobb barátnőm, a többi barátom csak ócska másolat hozzá képest.

De az élet rendje ez, sokkal rosszabb lehet, ha egy anyának kell temetni a gyermekét-és erőt ad a hit, h anyu vár rám, és ott lesz velem, az utolsó pillanatomban.