Szülők, gondoltátok valaha, hogy olyan szemét módon viselkedtek majd a gyerekeitekkel, ahogy néha teszitek?

A kérdés az elő látszat ellenére nem támadó szándékú, csupán elgondolkodtam azon, hogy mennyi keserűséget olvasok és hallok mindennap a gyerekek, fiatalok szájából. Ez az oldal is tele van panaszkodó ifjakkal, akik arról számolnak be, hogy a saját szüleik úgy beszélnek velük, mint a kutyával, testileg és lelkileg terrorizálják őket, de gyakran felnőttek is írnak arról, hogy nem tudják megbocsátani a szüleiknek, ahogy bántak velük.

Rendben, legyen ezen panaszkodások háromnegyede csak kamaszos túlzás, hiszti és vergődés - de mi van a maradék negyeddel? Arányaiban nézve is sok.

Bevallom, én is abban a cipőben járok, hogy bár már kinőttem a tinikorból, mondhatni "bölcsebb és elnézőbb" lettem, mégsem tudom megbocsátani a minket egyedül nevelő anyámnak, hogy úgy nőttem fel, hogy otthon örökös jéghideg légkör várt, mert ő mindig rosszkedvű és agresszív volt, és én minden áldott nap összeszoruló gyomorral mentem haza, mert tudtam, hogy megint csak némán kell kuksolnom, ha nem akarom hogy veszekedés legyen. Pedig azt is tudom, hogy szeret engem és mégis így bánt velem.

Egyszerűen nem értem miért? Elfogadom, hogy a szülőknek is elege lehet néha, ahogy mindenkinek, de miért nem próbálnak meg néha csak egy kicsit türelmesebbek lenni? Miért nem gondolnak bele néha, vajon tényleg boldog-e a gyermekük, jól teszik-e, amit tesznek?

Amikor ott tartották a kezükben azt a kicsi, ártatlan csecsemőt, akiért úgy rajongtak, gondolták-e hogy egyszer épp ők fogják megkeseríteni a saját gyerekeik életét?