Mit lehet egy ilyen kamaszlánnyal kezdeni szülői szemszögből?

Bizonyos szempontból érzelmi zsarolással is próbálkozik - ha helyzet van, indokolatlanul elsírja magát. Illetve olyannal is próbálkozott, hogy "nem neki való a tanulás". Ez szerintem a bullshit kategória.

Az apja azért sincs könnyű helyzetben, mert az anya egyáltalán nem partner semmiben, sőt, szinte direkt ellene játszik, csak ő legyen aktuálisan a jó fej. (Hiába veszélyezteti ezzel a gyerek jövőjét...)

Férjemnek javasoltam, hogy hívja fel apámat és beszélgessen vele, mert 10 éve ugyanezt élte át apaként, no meg pedagógus végzettségű (minden létező területen dolgozott, még fogyatékosokkal is), biztos tud apai szemszögből jó tanácsot adni, hiszen engem is sikerült kezelnie. Mondogatja, hogy jó, majd beszél vele, de mégse teszi, pedig jóban vannak...

A lánnyal nem igazán tudok beszélni, illetve nem akarok direktben belefolyni, mert mégse az én gyerekem, nem erőltethetem rá magam. (Az a szülei dolga.) Ha kér valamit, szívesen segítek, de egyrészt az anyjának se adnék támadási felületet (ilyen esetben azonnal előhúzza az anya-kártyát), meg a lányt se szeretném elvadítani. Kellemes haveri viszonyban vagyunk, de ritkán találkozunk.

Az osztályfőnöke olyat is mondott a férjemnek, hogy szerinte "most esett le neki a tantusz", hogy elváltak a szülei. Pedig már jó öt éve megtörtént, de a férjem is érez olyat, hogy "konzerválódott" benne az érzés és talán most kezdi el feldolgozni és szétesett családot. Az biztos, hogy nem szeretné újra együtt látni a szüleit, mert ha egy légtérben vannak, csak ordítás van.

FromOz: Mostohaanya szerep nem is menne, mert kb egy évtized csak a korkülönbség köztünk. (korai gyerek volt)

Annyira bensőséges viszonyban nem vagyok vele, hogy önkéntes pszichológust játsszak.

A férjem felé inkább tanácsadóként működök ebben az esetben. Döntési jogom nincs (így érzem, mivel nem az én gyerekemről van szó, csak javaslatokat tudok tenni, amit vagy megfogad, vagy nem) és nem is lenne jogos.

Az anyját a gyereknek értelemszerűen nem szidom - a férjemnek meg szidhatom, mert elég sok támadásnak voltam kitéve, nem titok, hogy nem a szívem csücske a hölgy. No meg a férjem se véletlenül vált el tőle, pont a viselkedését nem bírta már tovább. De az anya szerepe annyiból lényeges csak (indifferens, hogy én kedvelem-e), hogy szülőként nem partner, a férjem árral szemben evez.

Nem tudom, hogy a lánynál is működne-e, ezért se merem túl erősen javasolni, de nálam csak a kényszer működött.

Mert hozzá hasonlóan én is rettentő kreatív voltam kifogáskeresésben, érvelésben, önsajnáltatásban. Csak "pechemre" a pedagógus szülők nem kajálták be a showműsort. Az volt az elvük, hogy "nem érdekel, tudjuk mire vagy képes és az elvárjuk". Ezt az elvet pedig bármilyen legális kényszerítő eszközzel (volt ordítás, fenyegetőzés, szórakozásmegvonás, stb) megtámogatták.

Nagyon nem tetszett kamaszként, de ha simizik a fejemet, akkor hülyére veszem őket és szerintem a gimnáziumból is kirúgtak volna.

Én is nyígtam, hogy nehééééz, hülye vagyok hozzá. Közben csak lusta voltam lerakni a seggemet. Erre jó orvosság volt a szigor és a kényszer.

Még az egyetem elején is kijátszották a "ha nem tanulsz jól, hazaköltözöl, tudsz hol lakni, kapsz enni, de teljes felügyelet, sehová nem mész, naponta átnézzük a tanulnivalót és találok neked munkát a gyártósor mellett, hogy ne unatkozz és legyen pénzed" (nem volt önálló keresetem, ők tartottak el akkor még). Bejött, mert annyira betojtam ettől, hogy inkább összekaptam magam.

Pont azért, mert eljátszottam ezeket, látom, hogy ugyanazt a forgatókönyvet követi a férjem lánya is. Nem először volt, hogy megjósoltam egy-egy lépését, a férjem meg úgy nézett rám, mint egy médiumra. Mondtam, hogy semmi természetfeletti nincs ebben, csak elmondtam, hogy ebben a helyzetben én mit tettem volna ennyi idősen. És lőn, bejött. Mindig.

A férjemmel jó a kapcsolata, csak - talán amiatt, hogy korán jött - inkább haveri, mint apa-lánya kapcsolat. Mondtam a férjemne, hogy szerintem evezzen kicsit vissza az apa szerepkörbe, mert haverja ezer is lehet, de apja csak egy van. Egy kis atyai szigor segítene, de a férjem eléggé könnyen befolyásolható - a házasságuk alatt is inkább csicska volt, mint házastárs, bármennyire is kellemetlen ezt így leírni.

Váláshoz személyesen még nem volt közöm (én se váltam még és a szüleim sem), tényleg lehetséges, hogy 4-5 év után indul csak el a feldolgozása?